"Terrible, terrible words"

Nincsenek érdekes álmaim. Hiányt szenvedek a mások szájából olyannyira érdekesnek tűnő rémálmok terén. Ha valami mégis összejön, s az álmomra már megkönnyebbülve ráaggathatom az óhajtott érdekes jelzőt, elfelejtem. Szinte sosem ébredek megszakított álomból reggelenként. Ezeket valahol a világosodó hajnal tájékán befejezem, felriadok a félhomályban, visszahozom a feltűnően izgalmasnak talált álom még kristálytiszta képeit, s visszafekszem a nedves nyálfoltra, abban a lustaságtól biztosnak hitt reményben, hogy a képekre igenis emlékezni fogok, mikor ténylegesen fel kell kelnem. Ez, persze, sosincs így. A képek nyomtalanul eltűnnek, s ami marad utána, az üres vászon, rajta a mozgó pixelek egykori jelenlétének emléknyomai, s az megmagyarázhatatlan izgalom, melyet a képek előhívtak. Az érzések maradványaiból azonban nem lehet a képeket újrateremteni.

Nem tudok „rémálmodni". De nem az álmaimról akarok beszélni (arról, a fentiek alapján jól látható, nem is lennék képes), hanem arról, mennyire nem tudok szabadulni az általam használt szavak, és azok szerkezeteinek változatosságától. Arról, hogy nem tudok élni a szabadsággal, hogy a festésre használható szavak tömkelegét magam alá gyűrjem, s tudatosan azokat válogassam ki, amelyikre éppen szükségem van, jobban mondva, amelyik éppen úgy illik a megválasztott helyére, hogy a más szóval való helyettesítés lehetetlenség lenne. A szónak adott, a szónak illő lehető legtökéletesebb hely.

Nagy probléma, gondolom én, ám ahhoz, hogy pár sort tudjak írni erről, kell valamiféle bevezető, s nem árt, ha találó is egyben. Ekkor jön az álom. Egy jó rémálommal kezdeni, mondom magamnak, aztán jöhet a lényeg. Ám nincsenek rémálmaim. A hétköznapitól való olyannyira vágyott eltérés apró lehetősége sem mutatkozik meg, még öntudatlan álmomban sem. Legalább az legyen izgalmas, ám nem. Ettől is meg vagyok fosztva. Mit tehetnék? Marad a rémálom fikciója. Kitalálni, s ha nincs, hát így biztosan lesz. Persze a kitalált rémálom is lehet eredeti, ha már jellemem olyan szerencsétlen, hogy semmiféle mélyre ásott eredetiséget nem dob a tudat felszínére.

Az iskolában ülök, visszaköszön a majdnem két évtizeddel ezelőtt megőrzött kép: bal oldal, valahol a sor végén, előttem a leendő osztálytársak, a potenciális barátok, szerelmek, ellenségek, előttük pedig a még besorolhatatlan tanárnő. Az aggódó szülők az ablaknál állnak, feszes a köldökzsinor, nem akar elszakadni, pedig nincs más választás, másnapra olló kell. Névkérdezés. Az én sorom kezdi. Büszkén jönnek nevek, nyelvem már az alsó fogaim tövét nyaldossák, nedvesedik, tudom, nemsokára én következem. Szállnak a nevek, nem jegyzi meg senki sem, hiszen mindenki magára képes csak figyelni, illetve arra, hogy jól ismert nevét a lehető legtökéletesebben kiejtse, ha már életünkben először ilyen nagy társaságban kell azt kiejteni. A hivatalos forma első megjelenése ezekben a még erősen anyai méh szagú nebulókban. A tanárnő szúró tekintete az én arcomon állapodik meg végül. Formálódnak ajkaim, elpattan a nyelve hegye a nyállal megkent fogak oldaláról, s kimondom a szót, amelyre mély némaság a válasz. „A nevedet kérdeztem!” – szólít fel a tanárnő. Tudom jól, hogy nem a nevemet mondtam, megbuktam a nyilvánosság előtt, de a nyelvem, amelyről egész eddigi rövid életem során azt hittem, hogy csakis az enyém, meghazudtolja a birtoklás biztosságát, mintha valaki más forgatná, nem úgy fordul, ahogy én akarom. Próbálom még egyszer, de megint csak azt a szó pattan a terembe, nevetnek rajtam, anyám szégyelli a dolgot, a tanárnő pedig az engedetlenség megtestesülését látja bennem. Újra és újra ugyanazt a szót ismételem, pedig a nevemet akarom kimondani itt, mindenkinek, mégsem megy, valami teljesen mást mondok helyette, fogalmam sincs, hogy mi ez a szó, honnan jött, most találkoztam vele először, semmi köze hozzám, most mégis rám tapadt, nem ereszt, hiába akarok szabadulni tőle, már szívja is a vérem. Ekkor felébredek. Gyorsan ver a szívem, még előttem a nevető és egyszerre értetlenkedő arcok sokasága, halkul a szó, amit önkéntelenül ismételgettem, majd lassan eltűnik. Nem emlékszem rá, nem hallom, ám azt biztosan tudom, hogy nem a nevem volt, mivel azt egyszerűen képtelen voltam kiejteni, nem is más valakié, egy szó, amely meghökkenést váltott ki, kisebbfajta botrányt ott a teremben, akarom mondani álmomban.

A valóságban úgy vagyok lekötve, mint az álombeli elsőéves iskolás, aki azt szeretné mondani, amit kell, de valamilyen mélyebb ösztön, akarat ezt nem engedi, hanem másvalamit mondat vele ki. Nem én keresem a szavakat, hanem azok találnak meg engem. Azonban számuk és minőségük korlátozott. Idővel észreveszem a már jól ismert szavak állandó megvendégelését, képtelen vagyok tőlük szabadulni, hasonlóképpen az álomban kántálttól.

 Könyörtelen, tekintet, hatalom, személyiség, hasznosság, fokozatos, fogyatékos, maradvány, történet, homály, jelentéktelen, semmi, mozgás, gátol, menekül, létezni, lét, teremt, bűn, öntudat, test, nyomasztó, érvényes, befejezés, borzalom, hangulat, halmoz, hideg, hiány, emlékkép, anya, jelenlét… 

Íme, személyes szószedettek, e másoktól lopott végtagok, az általuk táplált eredetiség illúziója, melyek írás közben felélednek, elhitetik saját létezésük mással nem pótolható érvényességét a szövegben, ám visszaolvasva őket, nem képesek mást nyújtani, csak az elkeseredett lehangoltság fájó érzését, azt, hogy nem én adtam nekik életet, hanem az életből lettek kölcsönözve általam. S miközben a nevemet akarom kiejteni, ezt az egyszerű két szócskát, betolakodnak, elnyomják a szándékot, hogy megmutathassam mi vagyok. Nem a stílus támaszai, hanem a stílus keresésének hazug demagógjai. Gyűlölt szavak, amelyek nélkül azonban meg sem tudnék szólalni. Egy vágyott rendszer előképei, egy rendszeré, amelyet mind a még nem létező szövegekre és a valóságra kell ráaggatnom. Ahhoz azonban még gyengék, hogy a megzabolázni kívánt külvilágot megfékezzék, ahhoz pedig hatalmasok, hogy e rajtam kívüli megszámlálhatatlan kapui közül újra és újra megnyissanak egyet, káoszba terelni az addig megszilárdítottakat. Mert nem kívánok mindent látni, csak helyesen szemlélni egy magabiztos vonal mentén, ahol az akaratom szerint pihennek meg a szakadatlanul érkező benyomások. 

Nem épülök általuk, hanem folyamatosan szétesem, nem többet akarok, hanem a már meglévők birtokában akarom át- és átépíteni magam. Utólag vázolt ars poetica. A padban ülök némán, addig nem beszélhetek, míg a körülöttem lévőket figyelem. Másodpercenként változik az ülésrend, ám a helyemet nem adom senkinek. Mozogjatok, minden víz befagy előbb utóbb, utána karcolhatom a merev felszínt éles korcsolyámmal.

Vagy-vagy-vagy-

M-nek

Pár évvel ezelőtt hallottam egy fiatal hihetetlennek tűnő történetét, aki képtelen volt abban a tudatban élni, hogy soha nem lesz lehetősége arra, hogy megtapasztalja, milyen meghalni. S bár tudta jól, hogy a vég számára is elkerülhetetlen, tapasztalaton az életben való hasznosítás tevékenységét értette, s ugyebár ebben az értelemben a halál, vagyis a meghalás nem lehet tapasztalat, hiszen épp az életben való felhasznosíthatóság lehetőségét zárja ki önmagából. Hite szerint minden „a valamire való használatban” nyeri el jelentőségét, mivel a dolgok jelentékenységét a helyes felhasználás minőségi változataiban vagy épp gyakoriságában mérjük, ha egyáltalán mérjük. A halál tapasztalata azonban kivétel, hiszen az átélt érzetek a testtel együtt halnak el. E „tapasztalatfajta” különlegessége ugyanis visszafordíthatatlanságában áll.

Nos, ebben a fiúban szinte hallhatóan lüktetett a kierkegaard-i aforizma: tedd vagy ne tedd, mindkettőt meg fogod bánni! Élni képtelen volt az áhított tapasztalat hiányában, ugyanakkor a halál megtapasztalása nélkül alkalmatlannak érzete magát az életre. Elhatározta, hogy jó köteg papírossal, s egy tollal eltemetteti magát, ahol bár rövid élete ugyan végleg beteljesedik, de a leendő feljegyzések révén, mégiscsak ezt jelentett számára valamiféle vigasztaló középutat. Ha ő nem is, de a jegyzetek, vagyis a közvetített tapasztalat megmarad a későbbi nemzedékek számára. Titkos tudás átadása az emberi nemnek, egy váratlan ajándék.

Szűk baráti körben végbe is ment a szertartás, a koporsó bezárták, majd leeresztették a mély gödörbe. A rá hányt nedves föld egyenletesen terült szét a felszínén. Minden, ami a fiú volt, a földbe került. Egyvalami kivételével. A toll fennmaradt. 

A történetet megismerve kérdés, hogy vajon jogos lenne-e a fiatalember sírkövére vésni: a másik legszerencsétlenebb. Felírni rá e megnevezést, abban a biztos tudatban, hogy egy esetleges koporsófelnyitás alkalmával a kiszáradt, nevetéstől eltorzult arcú tetemet biztosan benne találnánk, ellentétben az elsőszámú szerencsétlennel, akinek koporsója üres, s talán még mindig kószál valahol a világban.

Vannak könyvek, amelyektől nem lehet szabadulni, az utolsó oldal átlapozása nem megkönnyebbülést hoz, hanem maró kényszert az előző oldalakhoz, amely kényszer néha eltompul, néha azonban hihetetlen módon felerősödik. Kierkegaard műve ilyen könyv. Legalábbis számomra. Nem a kedvencem, épp ellenkezőleg: néha azt kívánom, bár soha a kezembe se vettem volna, még mélyebben, bár soha nem írták volna meg. Nem tudom elhelyezni magamban, s talán ez az oka az egyes fejezetek újra és újraolvasási kényszerének. Mintha ebben az ezer oldalban benne lenne minden, ami ember, jobban mondva, benne van minden, ami emberré teheti az embert. Ha valaki megkérdezné, melyik a legjobb könyv, amit valaha olvastam, a Vagy-vagy eszembe sem jutna. Ha azt kérdeznék, hogy melyiknek volt a legnagyobb hatása eddigi életemre, akkor sem említeném a nagy dán könyvét. Hatása nem volt, de szó szoros értelemben változtatta meg azokat a dolgokat, amelyek előttem állnak nap nap után. Immár nem tudok kikerülni a Vagy-vagy öntelt hatalma alól, amely ugyan örökösen felszólít arra, hogy mondjak, hogy írjak valamit, azonban tollat nem ad a kezembe. A folytonos előrehaladás és visszaugrás könyve, az olvasott és az olvasó hierarchikus viszonya itt felcserélődik, s immár a szöveg tartja uralma alatt az olvasót, a meggyűrődött lapok pedig csak vonulnak a vége felé, ahol ismét az első oldal kezdődik, s az olvasó rájön: képtelen véget vetni ennek az áramlásnak, ahogy a folyó sem tud egy pillanatra megállni, megpihenni. 

A cím azonos szavai közé beékelt kötőjel ebből a szempontból hamis, illetve hiányos. A helyes jelölés ugyanis megkíván egy újabb kötőjelet: Vagy-vagy-. A lényeg ugyanis nem a választás tényén, hanem a választások láncolatában van.

Kierkegaard stációinak választása nem végleges, nem a fejlődés jól látható vonala, hanem a vissza- és visszaesések befejezhetetlen sorozata tükröződik vissza.

Egyszer a csábítóval kell egyetértenem, máskor pedig nyárspolgárnak adok igazat. Míg az egyiket követem, a másikat kritikával, sőt megvető iróniával szemlélem. Hozzáállásom váltakozása állandó. Nem tudok megpihenni, akárcsak a legszerencsétlenebb sem saját sírjában. Úgy érzem magam, mint az általános iskola első osztályában, mikor is a megtanult abc-t kórusban felmondtuk, a Z-t jólesően kiejtve egy megkönnyebbült sóhajjal egyetemben, most már valóban vége, ám jött az utasítás: gyerünk visszafelé! S ott e latin abc első két jele, A és B, s közreadott iratai a Vagy-vagy lapjain, a folytonosság, az egymásutániság egyszerű megjelölése, amely jelzi a sorrendet, s ha sorrend, akkor a leírtak igazát is. Megnyugodhatnék B-ben, de őt olvasva visszakívánom A szabadságát, visszalapozva azonban azt a fegyelmezettséget hagyom el, amelyet B tanított meg számomra. 

Egyszer a csábító, másszor a nyárspolgár. Két külön szemlélet, amelyek az egymással való megbékélésben nemhogy a másik, de önmaguk jelentőségét is elvesztenék. E kettősség feladása csakis a teljes pusztítás lehet: a csábító nem létezhetne, ha a nyárspolgár nem írná őt le, a nyárspolgár pedig elpárologna, akár a napon hagyott tócsa, ha nem írna egyetlen témájáról: legkedvesebb barátjáról, a csábítóról. Egyikük sem tud megszólalni a saját hangján, hiszen amint kinyílnak az összeragadt ajkak, s megmozdulna a nyelv, a másik szólal meg. 

A csábító hangja kellemes. Ám nem a csábítás cselekedetének a szabadsága miatt, hanem e cselekedet lehetőségére való állapotban. A puszta lehetőség rendelkezik felszabadító erővel, nem pedig a csábítás megtételének bizonyossága. A lehetőség szabadsága ugyanis nem követeli a tettet: nem kell feltétlenül a csábítanom, hogy jól érezzem magam, ehhez épp elég az a tudat, hogy megvan rá a lehetőségem, hogy megtegyem. A csábítás lehetősége újabb és újabb részleteket mutat fel a világból: egy finoman ívelő boka, libabőrős, fehér combok, kivillanó hasfal, szeplős vállak, rajta az odébb igazított melltartópánt vörös nyomával, anyajegy a nyakon, s egy fogságból kiszabadult tincs a frizurában. Megannyi benyomás egy időben, a részletek fel-felvillanása, állandó töredezettség. Azonban idő után megfájdul a szem ebben a töredezettségében bemutatott egészben. A csábító elfárad, továbblép, s mintegy megkettőzi saját magát: a csábítás lehetőségéért hálát adó egykori én emlékké válik, amelyre senki más, csak saját maga emlékszik. Ez már B személyesen, aki elérte azt a pontot, ahonnan nézve elé kerülő világ megszámlálhatatlan töredékei eggyé olvadnak. B a tájat látja, míg A csakis a portréra tudott koncentrálni. A kivillanó bokák, a magára hagyott, pelyhes köldök, a szeplős váll, az anyajegy a nyakon egyetlen határozott mozdulattal eggyé válnak, egy személyben összpontosul minden, ami eddig gazdátlanul kóválygott. Talán ezt nevezhetjük szerelemnek. Azt a pillanatot, amikor az imádott részletek középpontot alkotnak egymás kapcsolódásában, amikor A hirtelen B-vé alakul, s azt mondja: nem a szeplős vállakat szeretem, hanem arra a bizonyos szeplős vállra van szükségem.

B emlészik A-ra, de B (s a benne titokban lappangó A) is emlékké válik a harmadik személyben. Ahogy B mondja, feladja önmagát, hogy emlékké válhasson a másikban.

A lüktető ereje, élethabzsolása azonban nem veszik el véglegesen B-ből, egy mélyről felszólaló kétségbeesett kiáltás alig hallható suttogásként, de felér a tudatig. A szabadulni akaró nyughatatlan A néha szót követel magának, elnyomni képtelen kételyt és szorongást hagyományozva B-nek, egy sokáig be nem vallott félelmet attól, hogy az összeállt egész ismét darabjaira hullik, önhibáján kívül akár.

B-nek A nyújtja a gyötrő lelkiismeretet, ő szólaltatja meg társát, aki ugyan látszólag telhetetlen barátját akarja meggyőzni a jóleső mozdulatlanság harmonikus nyugalmáról. B számára A hangja a figyelmeztetés, hogy a nyugalom, melynek ő felszentelte az életét, nem állítja meg az időt, s bár a mozdulatlanság látszólag kellemes állandóságot ad, mégsem uralkodhat a sorozatos elmúlások és lassú újrakezdések szabályai felett. A, aki az örök közhelyet üvölti, hogy minden véget ér egyszer, még a jelen legédesebb pillanatai is, mikor egyszerűen csak élvezni akarom a másikat, s a másikban önmagamat, nem gondolva arra a felőrlő bizonyosságra, hogy az imádott másik, vagy talán épp jómagam felállok, s elhagyom a közös szobát. Beteljesülés nélküli szeretkezés, kielégülés nélküli élvezet.

Az érzékiség, legyen akármilyen túlfűtött és örökérvényűnek kikiáltott, nem képes kifejezni a szerelmet, de a szerelem azonban kifejeződhet az érzékiség által. A legvégső pillanatot, a befejezést kitolnánk a horizonton kívüli, elhagyatott pontra, csak el a közelünkből, minél messzebb, csak szeretkezni, elfojtani a végpontot, mintha soha nem is létezett volna, amely a felfokozott, de pillanatnyi élvezetében meggyilkolja az egész addigi szertartás ünnepélyességét, figyelmeztetve arra, hogy amiként az emberi test, úgy semmi sem kerülheti el a befejezést. A végső kielégülés kötelező. Íme A hatalma B fölött, a csábító uralma az önmagában biztos nyárspolgáron.

Az eljövendő események szomorú előérzete

A fehér asztalon lassan növekedett a rózsaszín folt.

A teát nem önthette félre, a kényes mozdulatokra kilengések nélkül összpontosított. Megemelte a porcelánpoharat. Még egy csepp került közvetlen a másik meghízott tócsa mellé. Figyelte a két színes pontot. Határaik lassan közeledtek egymáshoz, majd egybefolytak. A porcelán alján apró, hajszálnyi vékony repedést látott, melyből egy újabb csepp gyümölcstea kezdett növekedni.

Hátralépett az üresen hagyott ágyhoz. Kisimította a meggyűrődött lepedőt, majd a vékony takarót óvatosan ráterítette. Az apró emelkedések, domborulatok eltűntek.

A gyümölcstea illata. A pohár felett vastag gőzoszlop, akár egy folyamatosan széteső glória.

Lassan evett, közben ki-kitekintett az ablakon. A szomszéd háztömb legfelső ablakain visszatükröződik a gyenge reggeli napfény.

A hirtelen változáshoz való kénytelen idomulás fáradtsága ma nem fog zavarni.

Kényelmes ritmus. A rendszer nyugalmat adó monotóniája.

Garzonlakás. Megnyugtató panoráma. Visszafogott látvány.

Megállított kép egy távoli első napról.

Az átláthatóság kellemes érzése. Az ismétlés finom rendszere. A történésre való megrögzített várakozás.

Egy fenntartott, s örök időre szánt ideiglenes állapot.

A félelem felőröl. Neki sikerült megszabadulnia tőle. A lezárt lakás, s a benne végzett cselekedetek szerves egymásutánja megteremtette azt az időbeli egysíkúságot, amire mindig is vágyott. Akár egy frissen megfagyott holttest, amely a váratlan felismerés döbbenetét és az elmúlás elfogadásának kényszerű arcberendezését egyszerre mutatja.

A napfény lecsúszott a szomszéd házak ablakairól.

Besötétedett. A széken ült, tágra nyitott szemekkel. Az eltűnő fényt figyelte, egy felsőbbrendű monotóniát, amely mellett eltörpült sajátja.

Halk nyöszörgést hallott.

Az ágy alól jött a hang. Szinte fájt.

Újra megszólalt.

Lassan felállt, s elindult az ágy felé. A padló recsegésére a hang megszakadt. Térdre ereszkedett, hogy alá nézhessen. A lakásban beálló szürkület teljes feketeségbe váltott át a talaj és a bútor között. Szemei lassan hozzászoktak a sötétséghez, mely fokozatosan áttetszővé alakult. Kirajzolódott a szemközti fal és a padló derékszöget bezáró vonala. A sötétségben észrevett egy mozdulatlan pontot. Egy a környezet feketeségénél is sötétebb folt.

Valami volt az ágy alatt, s ez a valami talán ugyanolyan kimeredt szemekkel bámulta az előtte térdeplőt. Sokáig maradt ebben a helyzetben. Fel kellett állnia. Végtagjai nehezen, de engedelmeskedtek. Hátralépett, s megtámaszkodott a szék támlájában. Szemei kiszáradtak. Tompa fájdalmat érzett térdkalácsain.

Az apró kilengések felett uralkodni kell. A történés elkönyvelve, de a fenntartott folyamat nem állhat meg. A rendszer erősebb. Egy véletlen.

Másnap újra hallotta a furcsa zajt.

Mint egy elfojtani kívánt sírás.

A tompa nyöszörgés erőszakosan hatolt mindennapjaiba, kitörölhetetlen pontot alkotva, akár egy végtelen hosszú és üres csarnok közepére felállított oszlop, amely megtöri a határtalanságot.

Viszonyítási pont.

Egy tóba hajított távolról hozott kő.

Zavaró, de beletörődött szabálytalanság.

A hang immár a rutin része.

Újra megszólalt, hangosabban. Nem mozdult, csak az ágyat figyelte. Ismét alóla jött. A síráshoz egy másik hang társult. Apró karmok kaparásztak a parketta kemény fafelületén. Felállt, majd lassan az ágyhoz lépett. Letérdelt. Kezei megfeszültek, miközben fejét leeresztette. Újra felfigyelt a sötét pontra. Mozgott, méghozzá gyorsan. Mintha ide-oda futkározott volna, keresve egy kitörési lehetőséget, hogy végre megszabadulhasson az ágy alatti sötétségtől. Az ismeretlen, s halvány világosságtól, ami kint várt rá, megrettent, s vissza-visszalépett. A szaladgálás egyre türelmetlenebbé vált, majd az ágy alól hirtelen kirobbant, s a szemközti falhoz rohant, ahol maradt még némi haldokló fény a lemenő napból. Egy patkány emelkedett két hátsó lábára.

Egy egyszerű patkány.

Az állat szaglászott a levegőben, idegesen körülnézett, majd szeme megállapodott az előtte térdelő alakon. Lassan leereszkedett, nem rohant tovább. Szája nyitva volt, mintha lihegett volna. Fejét láthatóan nehezen tudta megtartani, kissé megdagadt testét a falnak támasztotta. Egy darabig tartotta magát, majd összerogyott hátsó lábait hasa alá gyűrve.

A testhez képest aránytalanul apró fej, rajta a megfáradt, tágra nyitott szemekkel lassan csorgott egészen a földig.

Tekintetét egy pillanatra sem vette le az előtte térdelő megdöbbent arcáról. Száját nem volt ereje összezárni, nyelve a földön terült szét. Gyorsan zihált, láthatóan nehézséget, vagy épp fájdalmat okozott neki a levegővétel. Nem mozdult, csak csupasz hasa járt fel és le. Félig az oldalán feküdt, mellső lábait hosszan kinyújtva. Kifordult nyaka törte meg a test helyzetének szimmetriáját. Feje nem követte hengeres törzse elfekvésének valószínűleg kényelmesebb helyzetét. Nyitott szájának alsó állkapcsa a földön hevert, akárcsak a sötét üregből kifordult nyelve. Fejét, enyhén függőleges pózban tartva, a falnak támasztotta.

E fájdalommal járó testhelyzetnek láthatóan egyetlen célja volt: tartani szemeit a szemben figyelőről. A tudni akarás olthatatlan vágya küszködhetett benne, egy naiv készenléti állapot, amely akármelyik pillanatban kész az életet megőrző menekülésre. Az éber tudat nem engedte kihunyni e testhelyzetben szánalmasnak és reménytelennek tűnő életösztönt, bár ugyanez az ösztön képtelen volt parancsot adni a megmerevedett, apró testnek a továbbállásra.

Eleinte csak bámulta a patkányt, majd lassan felállt a meghunyászkodó pózból, és az ágy széléről nézett az apró, vörös szemekbe. Biztos veszélyforrássá vált saját lakásában egy láthatóan sok ideig nem húzó élőlény számára, egy hirtelen megválasztott döntőbíróvá, akinek mindössze néhány rövid perce maradt a végső ítélet meghozatalára. A véreres szempár, mely áthatóan arcába nézett, ruházta fel e joggal.

·

A patkány reggel ugyanott feküdt. Nem mozdult, megnyugodott szemei az ágyban fekvőt figyelték.

A reggeli napfény darabjai régen lecsorogtak a szemközti ház ablakainak üvegeiről.

Tovább aludt a megszokottnál. E kellemetlen figyelmetlenséget a patkány jelenlétének tulajdonította. Erősebben felkavarhatta, mint gondolta.

Semmiképp sem érhet az állathoz. Hozzá kell szoknia, hogy megszakíthatatlan rendszerének újabb, nem kívánt kelléke lett.

A folyamatnak mindenképp tovább kell működnie, nem állhat le. A még zavaró jelenlét csupán a nem túl korai élmény fokozatosan gyengülő, majd végleg elmúló hordaléka. Idővel rekedt zihálás és a figyelő szempár is beolvad a lakás atmoszférájába, akár csak a visító teafőző, a fehér porcelánpohár és a megolvadt vaj a meleg pirítóson.

Minden elkészült. Asztalhoz ült. Ránézett a kiterült szőrös testre.

Az visszabámult rá.

Állkapcsait alig láthatóan megmozgatta, s hosszú nyelvét is beljebb húzta.

Furcsának tűnt a patkány teste, amely ugyanabban a pózban maradt, amelyben összerogyott az előző nap. Az ágyban fekve nem figyelt fel a változásra, ha egyáltalán valóban történt átalakulás az állaton.

Nagyobbnak tűnt.

Szőrzete, amely tegnap még vastag és dús volt, most ritkásnak hatott, bár látott elhullott szálakat az állat körül. A bőr, amely eddig láthatatlanul rejtőzött a sűrű bunda alatt, megdagadt és megnyúlt kissé. Szőrszálai kiegyenesedtek, mintha kívülről szurkálták volna egyenként a testbe. Apró és vékony lábai megvastagodtak és sötétebbek lettek. Néha rúgott egyet, jelezve fel nem adott szándékát, hogy talpra álljon.

Szapora zihálása abbamaradt. Nyugodtan lélegzett. A másik kényszerű elfogadása kölcsönössé vált. Nem féltek már egymástól, de gyakran összenéztek, egyfajta szóban nem hitelesített ellenőrzést fenntartva.

Egy pirítósdarabot dobott az állat elé. A patkány könnyedén elérhette volna a falatot, de nem mozdult. „Talán később” - gondolta, majd a patkánynak szánt másik darabot maga ette meg. Nedvességet érzett a térdén. Forró tea csöppent rá. A porcelánpohár üres volt. A rózsaszín folyadék, melyből egy kortyot sem ivott, a pohár körül terült el hatalmas és szétterjedt tócsát képezve. Továbbrepedhetett. Az asztalon medret alakító kis folyam elérve az asztal oválisan legörbített sarkát lassított, majd cseppjeit egyenként elengedve, a parkettán folytatta útját. Gyorsan szivárgott a faelemek repedései közé. Sietnie kellett.

Érezte magán a patkány kutató tekintetét, miközben vékony zsebkendőkkel próbálta felitatni a kiömlött folyadékot. Nem nézett hátra. Nem nézhet folyton rá. Az ellenőrzés módjának is egy jól megszabott rendszerre van szüksége.

·

A patkány elpusztításának gondolata a harmadik reggelen kúszott szinte alig észrevehetően fejébe.

Egy visszaállítani kívánt állapot nyughatatlan vágya dolgozott benne.

A kezdeti eltűrő, mondhatni empatikus magatartás tarthatatlanná vált számára.

A rendszer zavartalanságát nem lehet fenntartani, vagy épp egy újabba belekezdeni a növekvő, s folyton csak növekvő patkány társaságában. Tegnap még egy megviselt macskával, vagy egy közepes termetű kutyával lehetett volna összetéveszteni, most leginkább egy jól megtermett disznóra hasonlított. Csak feküdt a testnyílásokból kiömlött ragadós lében.

Mit nem adott volna, ha szemtanúja lehetne ennek a természetellenes változásnak.

Mit nem adott volna, ha a biztos csalást, amit a patkány nap mint nap véghezvitt, lefülelheti.

Ehelyett csak a reggeli megdöbbenések sorozata maradt számára. A felpuffadt pofa, amelynek szemeit folyton magán érezte. Tulajdon arcát marták szét e tolakodó pillantások. Idegen vonások költöztek bőrére. Nevetett, ha arra gondolt, hogy napokkal ezelőtt teljesen hiábavaló és felesleges lépéseket tett annak érdekében, hogy a betolakodót valahogy integrálja a lakás világába.

Öncsalás, naivitás és bolondság.

Most düh, harag és pusztításvágy. Rég elfelejtett érzések sorozatos és váltakozó látogatása, mintha együtt másztak volna ki ezzel a szánalmas döggel az ágy alól.

Az állat elé dobott ételdarabok megpenészedtek. Bűzlöttek, akár a rájuk ömlő forró lehelet a sötét szájüregből. A könyörület, a szánalom úgy bomlott fel benne, mint ezek a földre hányt kenyérhéjak. Az élősködő nem kért semmilyen irgalomból.

A megszokott szagok elvesztek a már szinte látható és rohadó párában. A falakat is megfertőzte. A fehér mész egyes helyeken elvált a betonfaltól, felpúposodott, néhol le is szakadt, s a földön hevert darabokban. A patkányból szivárgó áporodott folyadék mintha ide is bekerült volna, azzal az alattomos céllal, hogy elemeire bontson le mindent. Elemekre, amelynek szétmállott darabjai csupán egy elfelejtett egészre hívják fel a figyelmet. Akár egy leszakított és sűrű fű közé hajított, még mozgó testrész.

A halottnak tűnő, rohadó testen fel-felpattant a légzések rezdülései átjárták a tárgyakat.

Gyűlölte ezért, s gyűlölete gyorsabban nőtt, mint az állat teste. Egyre tágulva immár a patkányról is elvándorolt az ágyra, az asztalra, amelyen a kiömlött gyümölcstea nedves penészvirágai tenyésztek. Az elszíneződött falakra, melyeknek megállíthatatlan rohadása a kiterült patkány felett indult meg.

Végső kegyelemdöfés az anyagnak.

A fekete masszává fellazult beton lassan csurgott le az állat bőrére. Oldalán vastag réteg gyűlt össze, amely vékony vonalakban folyt végig az óriási hason egészen a parkettáig.

Meredt rá ez a megkövült, de folyamatosan növekvő vörös szempár.

Kifejezetlen, üres tekintet. Nem volt benne semmi. Még a gonosz kárörvendés halvány nyoma sem. Mintha csak a fejére ragasztották volna a mély gödrökből enyhén kidomborodó golyókat.

Egy gondosan felépített rendszer emlékeztetői.

Egy itt felejtett kiszáradt szempár.

A lakás halványan tükrözte vissza azt a felbomlott rendszert, a megmaradt tárgyakat, melyeket sajátjának mondhatott.

A patkány elmozdíthatatlan jelenléte azonban idegenné tette őket.

Régen látott ismerősökké, akikkel biztosan találkozott valamikor, viszont a hozzájuk kapcsolódó eseményeket nem tudta felidézni.

Távolra elhajított emlékek messzi és eltorzult ordítozása.

Az ágyra nézett.

Takarója a földön hevert.

Mosatlan lepedőjén az előző éjjel álmainak nyugtalansága egy megszáradt izzadságfoltban. Története felaprózódott, akár a mész a falon.

Osztozkodnia kellett egy betolakodóval, aki életunt hódítóként elfoglalta a teret, amit kizárólag magának teremtett valamikor.

Visszanézett a kiterült dögre.

Az apró szőrök hullani kezdtek.

A sötét tócsában áztak a kemény szárak.

Lassan lélegzett, halk, sípoló hang kíséretében.

Haldoklott, ez nem kétség.

A haldoklás megállított pillanata volt ez. Kegyetlen büntetés mindkettőjüknek kiszabva. Egy beállt állapot. Javulni nem fog, de végleg kimúlni sem képes. Karmait néha a parketta megpuhult fájához verte. Még dolgozott benne valamilyen megfoghatatlan, s reménytelen élni akarás. A bele nem törődés elfojthatatlan ösztöne. Fel akart állni, annak ellenére, hogy rövid lábai nem bírták volna el ezt a hatalmas testet. Óriásira dagadt feje meg-megmozdult, de ugyanabba a helyzetbe zuhant vissza. Csak figyelte a néma küzdelmet, a szemeket, amelyek nem társultak a test erőfeszítéseiben, s csak bámultak rá. Önmagáról megfeledkezett pillanataiban a szánalom érzése lett úrrá rajta, majd újra végignézett a szájából kifordult nyelvtől egészen a test felé visszakanyarodó farok hegyéig. A szánalmat ismét a csontig hatoló gyűlölet váltotta fel.

Lassú és kiszámítható lélegzés. Nincs meglepetés, semmi szapora vagy elnémuló levegővétel.

A patkány szemben feküdt vele, de már a szoba minden egyes darabját magában foglalta az undok jelenlét.

Élővé vált minden.

Mozogtak a tárgyak.

A patkányt teste felett vastagon elnyúló erezet szállította a kifáradt életet minden sarokba.

Lassan lélegzett.

Megszokott kattogás a fájó tüdőből.

Puszta létezése a lakás ütemesen verő pulzusává alakult.

Nagyobb lett ismét, ez nem kétséges.

Órák óta nem vette le róla a szemét, mégsem vette észre a természetellenes növekedést.

A beletörődés kényszere erősebb, mint az állandó fokon tartott düh.

A nagyság látványa a meghajlásra késztet. A pállott levegőben feléledt szolgaisága.

Megmagyarázhatatlanul ismerős érzésként köszöntötte magában, de forrását nem tudta felidézni. Csupán az engedelmesség, a kiszolgálásra kész meghunyászkodó hajlam ébredt fel benne, akár valami szigorú kötelesség, amit eddig elhárított magától, talán el is felejtett.

Felállt a székről és a földre ereszkedett. Egészen a hideg és nedves parkettáig.

A hatalmas szembogár vele tartott.

Előre kúszott.

A bűz egyre jobban marta orrát.

Arcára simultak az állat áporodott leheletei.

A patkány megmozdította állkapcsait, s nyelvét beljebb húzta.

Ott feküdt közvetlen előtte ez a monstrum, a gyűlölt és imádott betolakodó, a benne felgyülemlett döbbenet, harag és tisztelet kiindulópontja.

Újra megmoccantak az állkapcsok.

A fekete folyadék átfolyt ujjai között, lassan eltüntetve azokat a mély tócsában. Tenyerén érezte a kihullott szőrszálak enyhe szúrásait.

Az állat elé feküdt.

Szaporábban lélegeztek mindketten.

Lüktető lakás.

Fejét a két csontos állkapocs közé tolta.

Lehunyta szemeit.

Érezte, hogy homlokán a bőr halkan felszakad az éles fogak alatt.

Egy vékony vérfolyam rohant végig az arcán, egyenesen a szájába. Édes volt. Kellemes.

A fogak mélyebbre hatoltak.

Hallotta a két csont találkozását, a tompa ütközést, mikor a fogak a koponya falához értek. „Kegyetlen lassúság. Vagy talán kíméletes odafigyelés?”- futott át agyán.

Egy ritka elemzési lehetőség kiválasztottja. Önnön elmúlása lassú folyamatának.

Erőlködés.

A lassú mozgást hirtelen felszámoló, váratlan ütés. Akár a startpisztoly elsütése előtt kirobbanó rövidtávfutó.

Hangos roppanás.

A test döbbenete.

Megremegés.

A ráerősített teher leszakad a testről.

Kettétört porcelánpohár.

Szabadnaplóm a Literán

2012. október 14.

http://www.litera.hu/netnaplo/szemetkupacon-vigyorogva

Szabadnaplóm a Literán

2012. október 13.

http://www.litera.hu/netnaplo/a-varrogep-mogul