"Terrible, terrible words"

Nincsenek érdekes álmaim. Hiányt szenvedek a mások szájából olyannyira érdekesnek tűnő rémálmok terén. Ha valami mégis összejön, s az álmomra már megkönnyebbülve ráaggathatom az óhajtott érdekes jelzőt, elfelejtem. Szinte sosem ébredek megszakított álomból reggelenként. Ezeket valahol a világosodó hajnal tájékán befejezem, felriadok a félhomályban, visszahozom a feltűnően izgalmasnak talált álom még kristálytiszta képeit, s visszafekszem a nedves nyálfoltra, abban a lustaságtól biztosnak hitt reményben, hogy a képekre igenis emlékezni fogok, mikor ténylegesen fel kell kelnem. Ez, persze, sosincs így. A képek nyomtalanul eltűnnek, s ami marad utána, az üres vászon, rajta a mozgó pixelek egykori jelenlétének emléknyomai, s az megmagyarázhatatlan izgalom, melyet a képek előhívtak. Az érzések maradványaiból azonban nem lehet a képeket újrateremteni.

Nem tudok „rémálmodni". De nem az álmaimról akarok beszélni (arról, a fentiek alapján jól látható, nem is lennék képes), hanem arról, mennyire nem tudok szabadulni az általam használt szavak, és azok szerkezeteinek változatosságától. Arról, hogy nem tudok élni a szabadsággal, hogy a festésre használható szavak tömkelegét magam alá gyűrjem, s tudatosan azokat válogassam ki, amelyikre éppen szükségem van, jobban mondva, amelyik éppen úgy illik a megválasztott helyére, hogy a más szóval való helyettesítés lehetetlenség lenne. A szónak adott, a szónak illő lehető legtökéletesebb hely.

Nagy probléma, gondolom én, ám ahhoz, hogy pár sort tudjak írni erről, kell valamiféle bevezető, s nem árt, ha találó is egyben. Ekkor jön az álom. Egy jó rémálommal kezdeni, mondom magamnak, aztán jöhet a lényeg. Ám nincsenek rémálmaim. A hétköznapitól való olyannyira vágyott eltérés apró lehetősége sem mutatkozik meg, még öntudatlan álmomban sem. Legalább az legyen izgalmas, ám nem. Ettől is meg vagyok fosztva. Mit tehetnék? Marad a rémálom fikciója. Kitalálni, s ha nincs, hát így biztosan lesz. Persze a kitalált rémálom is lehet eredeti, ha már jellemem olyan szerencsétlen, hogy semmiféle mélyre ásott eredetiséget nem dob a tudat felszínére.

Az iskolában ülök, visszaköszön a majdnem két évtizeddel ezelőtt megőrzött kép: bal oldal, valahol a sor végén, előttem a leendő osztálytársak, a potenciális barátok, szerelmek, ellenségek, előttük pedig a még besorolhatatlan tanárnő. Az aggódó szülők az ablaknál állnak, feszes a köldökzsinor, nem akar elszakadni, pedig nincs más választás, másnapra olló kell. Névkérdezés. Az én sorom kezdi. Büszkén jönnek nevek, nyelvem már az alsó fogaim tövét nyaldossák, nedvesedik, tudom, nemsokára én következem. Szállnak a nevek, nem jegyzi meg senki sem, hiszen mindenki magára képes csak figyelni, illetve arra, hogy jól ismert nevét a lehető legtökéletesebben kiejtse, ha már életünkben először ilyen nagy társaságban kell azt kiejteni. A hivatalos forma első megjelenése ezekben a még erősen anyai méh szagú nebulókban. A tanárnő szúró tekintete az én arcomon állapodik meg végül. Formálódnak ajkaim, elpattan a nyelve hegye a nyállal megkent fogak oldaláról, s kimondom a szót, amelyre mély némaság a válasz. „A nevedet kérdeztem!” – szólít fel a tanárnő. Tudom jól, hogy nem a nevemet mondtam, megbuktam a nyilvánosság előtt, de a nyelvem, amelyről egész eddigi rövid életem során azt hittem, hogy csakis az enyém, meghazudtolja a birtoklás biztosságát, mintha valaki más forgatná, nem úgy fordul, ahogy én akarom. Próbálom még egyszer, de megint csak azt a szó pattan a terembe, nevetnek rajtam, anyám szégyelli a dolgot, a tanárnő pedig az engedetlenség megtestesülését látja bennem. Újra és újra ugyanazt a szót ismételem, pedig a nevemet akarom kimondani itt, mindenkinek, mégsem megy, valami teljesen mást mondok helyette, fogalmam sincs, hogy mi ez a szó, honnan jött, most találkoztam vele először, semmi köze hozzám, most mégis rám tapadt, nem ereszt, hiába akarok szabadulni tőle, már szívja is a vérem. Ekkor felébredek. Gyorsan ver a szívem, még előttem a nevető és egyszerre értetlenkedő arcok sokasága, halkul a szó, amit önkéntelenül ismételgettem, majd lassan eltűnik. Nem emlékszem rá, nem hallom, ám azt biztosan tudom, hogy nem a nevem volt, mivel azt egyszerűen képtelen voltam kiejteni, nem is más valakié, egy szó, amely meghökkenést váltott ki, kisebbfajta botrányt ott a teremben, akarom mondani álmomban.

A valóságban úgy vagyok lekötve, mint az álombeli elsőéves iskolás, aki azt szeretné mondani, amit kell, de valamilyen mélyebb ösztön, akarat ezt nem engedi, hanem másvalamit mondat vele ki. Nem én keresem a szavakat, hanem azok találnak meg engem. Azonban számuk és minőségük korlátozott. Idővel észreveszem a már jól ismert szavak állandó megvendégelését, képtelen vagyok tőlük szabadulni, hasonlóképpen az álomban kántálttól.

 Könyörtelen, tekintet, hatalom, személyiség, hasznosság, fokozatos, fogyatékos, maradvány, történet, homály, jelentéktelen, semmi, mozgás, gátol, menekül, létezni, lét, teremt, bűn, öntudat, test, nyomasztó, érvényes, befejezés, borzalom, hangulat, halmoz, hideg, hiány, emlékkép, anya, jelenlét… 

Íme, személyes szószedettek, e másoktól lopott végtagok, az általuk táplált eredetiség illúziója, melyek írás közben felélednek, elhitetik saját létezésük mással nem pótolható érvényességét a szövegben, ám visszaolvasva őket, nem képesek mást nyújtani, csak az elkeseredett lehangoltság fájó érzését, azt, hogy nem én adtam nekik életet, hanem az életből lettek kölcsönözve általam. S miközben a nevemet akarom kiejteni, ezt az egyszerű két szócskát, betolakodnak, elnyomják a szándékot, hogy megmutathassam mi vagyok. Nem a stílus támaszai, hanem a stílus keresésének hazug demagógjai. Gyűlölt szavak, amelyek nélkül azonban meg sem tudnék szólalni. Egy vágyott rendszer előképei, egy rendszeré, amelyet mind a még nem létező szövegekre és a valóságra kell ráaggatnom. Ahhoz azonban még gyengék, hogy a megzabolázni kívánt külvilágot megfékezzék, ahhoz pedig hatalmasok, hogy e rajtam kívüli megszámlálhatatlan kapui közül újra és újra megnyissanak egyet, káoszba terelni az addig megszilárdítottakat. Mert nem kívánok mindent látni, csak helyesen szemlélni egy magabiztos vonal mentén, ahol az akaratom szerint pihennek meg a szakadatlanul érkező benyomások. 

Nem épülök általuk, hanem folyamatosan szétesem, nem többet akarok, hanem a már meglévők birtokában akarom át- és átépíteni magam. Utólag vázolt ars poetica. A padban ülök némán, addig nem beszélhetek, míg a körülöttem lévőket figyelem. Másodpercenként változik az ülésrend, ám a helyemet nem adom senkinek. Mozogjatok, minden víz befagy előbb utóbb, utána karcolhatom a merev felszínt éles korcsolyámmal.