Virginia Woolf olvasója voltam

„…valamennyien a bőrünk alatt hús vagyunk és vér vagyunk – férfiak s nők egyképp?”

avagy a saját szoba miként nyílik a már elhagyottakba 

Miért hasznos "felfedezni" egy írót a megírottak évszámait figyelembe véve? Woolf regényeinek kronológiáját szem előtt tartva, vagyis igazodva a művek születésének egymásutániságához az olvasás során (Jacob’s room, Mrs Dalloway, To the lighthouse, Orlando, The Waves, The Years, Between the acts), a stílus fogalmánál egy mélyebb rétegre lehet felfigyelni: a stílus keresésének útját, vagyis magának a stílusnak a kialakulását. Nem arról van szó, hogy Woolf korai művei kevésbé lennének értékesek, de a fejlődés fogalmát nem lehet kizárni, ám óvatosan kell bánni vele. A „woolf-i fejlődés” ugyanis nem azt jelenti – legalábbis számomra -, hogy adott egy regény, adott egy másik, s a második helyzeténél fogva (vagyis az, hogy később íródott) jobb lenne. Inkább arról, hogy a Woolf regényeit ezen egymásutániság vonalán olvasva kirajzolódik az átmeneteke sorozata, amely egyrészt jelez bizonyos előreutalásokat a később kiadott regények felé, másrészt jócskán benne vannak a visszahúzások azon művekhez, melyek a következőt mintegy bizonyos elemeiben előkészítették.

Virginia Woolf-hoz sem állhatott nagyon messze a kronológia (mint a stílus folyamatos csiszolódása) mentén végigvezetett gondolkozásmód. Persze, ez az időrend nagyon is személyes. Példa erre A regény tartományai című esszében felvázolt „irodalomtörténeti” felosztás, amely sokkal inkább az irodalom egyes szerzőinek, darabjainak, illetve magának az irodalomnak a személyes feldolgozását és az alkotásban való kihasználását hangsúlyozza, semmint egy egyetemesnek és alapjaiban megrendíthetetlennek, a mindenkori Irodalom csontvázának szánt történetet. 

E magatartás, az irodalom lényegéhez való hozzáállás mutatkozik meg egyrészt a Saját szoba terjedelmes szövegében, másrészt Orlando élettörténetében. Mindkét mű lényegében a nemek különbségének, illetve a különbség meglétének problémájára tér ki kisebb-nagyobb mértékben. Nem mondanám ugyanis, hogy ezekben ki is merülne a végkövetkeztetés. Az irodalom férfi és női ágainak elkülönítésének problémáján túl, sokkal inkább arról van szó a két műben, miként lehetséges szert tenni arra az „írói látásmódra”, amely nem arra ösztönöz elsősorban, hogy az ember (jó) íróvá váljék. Nem kell írni ahhoz ugyanis, hogy a valóság „helyes” szemlélése kialakulhasson, melynek lényege nem abban áll, hogy a világgal mintegy eltorzult töredékkel találkozzunk. A nemi megosztottság önfejű fenntartása ugyanis ezt a látásmódot képes csak visszaadni, s ami jellegénél fogva nem elegendő a (jó) irodalom műveléséhez, valamint a pontos történelemkép kialakításához, amely mintegy „alulról”, a névtelenektől, s történeteikből írható meg. 

A töredék ebben az „orlando-i” értelemben nem a hiányok biztos tudatát, hanem valamiféle egésznek a jelenlétét sugallják. A regény utolsó mondata: az elbeszélő elér e jelenhez. 1928. október 11. Az írás jelenének e váratlan kihangsúlyozása egyben azt sugallja, hogy az imént kétszáz oldalon leírt történetnek megvan a maga (egykori megtörténtsége révén) megmozdíthatatlansága. Vagyis mivel már megtörtént, mivel már a múlt része, a jelenből visszapillantva a történtek (Orlando élettörténete) kerek egész képet mutat magáról. Azonban az egész kép meglétének tudatában benne van szétszedés lehetősége is. A bemutatni kívánt történet elemeire szedhető, akár „a gerendán függő szaracén feje”, s újból összeszerkeszthető más és más formában. Két, a regényben vissza-visszatérő eseményt hoznék példaként: mikor Orlando a földön fekszik, s mikor először találkozik élete meghatározó alakjaival. A regény elején a címszereplő az imádott tölgyfa tövében, a hatalmas gyökerek között helyezi magát kényelembe: „…a varjak körülötte keringtek, a fecskék lecsaptak és cikáztak, a szitakötők zümmögtek, mintha e nyárest termékenysége és szerelmes tevékenysége egyetlen hálót szőne szíve köré.” Az „egyetlen háló” lesz az, ami a Szasával, a román hercegnővel, és Shel-lel való találkozások során megképződik. „…a varjak keringtek nagy büszkén a levegőben. Egyikükről egy acélkék toll hullott le a lombokra. Orlando igen szerette a vadmadarak tollait. Már kisgyermek korában is nagy kedvel gyűjtötte őket.” A madarak, a madárrajok képe előzi meg a Shel-lel való találkozást, hasonlóan ahhoz, amikor mintegy a román hercegnő „előhírnökeiként” szerepelnek.  A három „mellékszereplővel” való találkozás, nem más, mint az egykor egész képnek az újabb formában összerakott változata. A szereplők leírása ezért is emlékeztet a korábbi személyre. A varjak raja szétrebben, majd más formában újra összeáll. A szaracén teste új fejet kap. Ahogy a vadmadarak elrendezése, úgy a nemek is változnak, és Orlando-hoz hasonlóan magukban őrzik mindkét nem kiváltságait, s képesek Orlando folytonosan változó alakjaihoz igazodva „újraalkotódni”. Az íróvá válás útja így nyeri el azt a komplexitást, amely elengedhetetlen a tényleges alkotáshoz. 

 Orlando így „talán elkezdheti művészként alkalmazni az írást, immár nem az önkifejezés eszközeként.” A Saját szoba mintha a regényben foglaltak elméleti kivonata lenne bizonyos szempontokat szem előtt tartva, s persze, nem teljes egészében megfeleltetve. Ebben áll (az Orlandora is jellemző) androgünként való létezés, illetve az e szerint való szemlélése a valóságnak, legyen a jelenről, vagy épp a történelemről szó. Mert bár Orlando élettörténete háromszáz évet tesz ki a regényben, a nagy történelmi események, személyek, változások, háborúk nem szerepelnek a könyvben, a címszereplő nem vesz részt bennük. Mert a valóság jelenének és történelmének „akadémikus” elemzése mintegy kirabolja a valóságot, attól elszakítja, s egy fennkölt eszme irányítása alatt kinevezi a vérző darabot történelemnek. A valóságon okozott seb ugyanazt a problémát veti fel, amely a férfi és női irodalom kettőségében is jelen van: hiányosan látni ás láttatni egy egésznek vélt képet. Az akadémikus és művészi szemlélet különbségtétele nem azt jelenti, hogy utóbbi jellegénél fogva értékesebb a másiknál. A katedra megemelkedik kissé, ám a „kissé” épp akkora, hogy alulról már nem is látni a tetejét. Így válik a történelem elméletek, ideológiák, elvont képek rendszerévé, mentesítve a haszontól, amit az élet szolgálatában még tehetnének. Maradva a Saját szoba „fogalomhasználatánál”, ezt nevezhetnénk az „egyik agyféltekével való írásnak”. 

Orlandonak azért kell háromszáz év az alkotáshoz, mert a katedrák alatt suttogó hangáradatot, a varjak károgásának kibogozhatatlan zenéjét kell ritmusba vernie, amelyet nem az önkényes önkifejezés célja éltet, hanem a történelem művészi befogadása, azé a történelemé, amely nem az adott korra legjellemzőbb és legmeghatározóbb eseményeit, szokásait és személyeit emeli ki, hanem a művészi stílust, ami az Orlando angol eredetijében is ott kántál. A stílus és a hangnem, melyeknek hatásuk van, s amely hatás újrabeszélteti őket az Orlando lapjain. Az életre való hatásban keresendő a művészet lényege, e képesség megléte lehet menhelye az egyes műveknek a hirtelen megáradt századok folyamán. Szasa és a román hercegnő „emléke” teszi gazdagabbá Shel alakját Orlando szemében, és fordítva, a személyek hatásai, amelyek újraélednek az új alakokban, s amelyek vissza-, visszahozzák részeiben ezeket az elhagyott alakokat, s e kapcsolat révén elfelejtett régi, saját énüket. A hatás révén idéződik fel az egykori én, ez adja a különböző rétegek sorát a jellemnek, itt érteni meg, hogy Peter Walsh számára miért olyan fontos Clarissa fizikai jelenléte, s a névtelenek, a jelentéktelen dolgok szemlélésében felfogottak, miként áramolnak vissza a szemlélőbe, hogy e hatás által képessé váljon az írásra. „Ezt az összes, tökéletesen névtelen életet is le kell jegyezned…az asszonyokét, akik karba tett kézzel állnak a sarkon … Azonfelül még be kell világítanod magad is, mélységet és sekélységet, hiúságot és nagyvonalúságot, ki kell mondanod mit jelent számodra a szépség vagy a szürkeség, és hogy mi közöd a kesztyűk, cipők és szövetek szüntelenül váltakozó világához.”

A megőrződéshez a művészi megőrzés alkalmassága szükséges, amelynek energiája nem a nemek felosztása miatti sérelmekben vész kárba, hanem ettől függetlenül, egy jó androgün módjára, a névtelenek életének bemutatásában, azok részleteinek, a szüntelen benyomások rendszerezésében. Így válhatnak látszólag jelentéktelen tárgyak egy regény témájává, s így válhat egyetlen nap vagy akár háromszáz év egy élettörténet vagy élettörténetek tiszta levonatává. „Valamit, ami igen változékonynak és megbízhatatlannak tűnik – hol egy poros utat, hol egy újságpapírt az utca kövén, hol egy sárga nárciszt a napon … ez az amit ránk hagy a múlt … Mármost az írónak, úgy gondolom, megvan rá a módja, hogy többet tartózkodjék ennek a valóságnak a közelében, mint más emberek. Az a dolga, hogy rátaláljon, összegyűjtse és megossza velünk, többiekkel … furcsa és észrevétlen módon beleszól az érzékeink működésébe, valahogy sokkal élesebben látunk utána mindent, mintha lekerült volna a világról egy huzat, és élénkebben keringene benne az élet.”

A nemi hovatartozás felöli írásmód ezekről a jelentéktelen töredékekről feledkezik meg. Orlando nem a váltakozó korszellemeknek akar mindenáron megfelelni, de az egész megtapasztalásának érdekében ezt is ki kell próbálnia. A regény végi fénylő hold nem csupán az egyik nemet világítja meg, míg a másik árnyékben marad. Mindkettő osztozik a fényben, csak másként fénylenek. A keblét a Holdnak kitáró Orlando felkiált: „A vadlúd!” Az ide-oda cikázó madárraj újra összeolvadt, felette száll a repülőgép, Shel zuhan feléje, benne a regény más alakjainak vonásaival. Megérkezünk a jelenbe, éjfélt üt a harangtorony, egy téren vagyunk, ugyanazt hallja mindenki, a tér adja az alapot a szétrebbenő, majd más alakban összeálló névtelenek sokaságának. Kinézni a saját szobából az ablakon keresztül, ahogy teszi ezt az esszé elbeszélője egy bizonyos nap bizonyos órájában egy bizonyos londoni utcára, majd benyitni a közös nappaliba, amelyet immár az ablakon keresztül összegyűjtött jelentéktelen fragmentumok fénye világít be, akár a Hold Orlando meztelen melleit.