Eleinte nem gondoltam arra, hogy el fog aludni a mellkasomon. A teste hirtelen, mindenféle előzetes jel nélkül adta meg magát; elengedte önmaga súlyát, elernyedt, összeomlott, magára maradt. Apró testének minden nehezéke a bordáimon terült szét. Idegrendszere még küzdött e hirtelen bekövetkezett öntudatlanság ellen, agya jeleket próbált küldeni az elernyedt végtagoknak: megmozdultak az ujjak, a törzse rándult egy nagyot, talán még fel is nyögött. Végül a fokozatosan kialvó éberség is feladta: az ujjak kisimultak, többé nem mozdult, leszámítva a lélegzés alig látható bizonyosságát. Ha már önön elalvásomat nem lehetek képes ilyen közelről és behatóan szemlélni, másénál had lehessek tanú. Persze, a megfigyelő pozíció is kényelmetlenné válik idő után. Nem akartam felébreszteni. A könyveim messze voltak. A telefont elérhettem volna (sakkozni), meg is próbáltam, ám mikor végre két lábujjam között tudhattam a vékony készüléket, feje lecsúszott a mellkasomról. Az idill véget ért.