Elmúlt napok, kedvtelenség az írásra, erőltetett melankólia, frissen született nosztalgia olyan történések után, melyek jellegzetes illata még a bőrömön szárad. Elmúlt napok, lezárt események, csupán tudósítani lehet egykori megtörténésükről, beszélni róla még nem igazán, az érzelmek (ha van) még nem csapódtak le, valahol a fejem felett lebegnek függelék és támasz nélkül, hogy egyszer csak, egy váratlan pillanatban rám szakadjanak, egy pillanatra elnyomjanak, s még külön álló nehéz súlyuk csontjaimra, inaimra tekeredjenek, akár egy elfelejtett, megemészthetetlen, apró nejlondarab a gyomor egy sötét sarkában. Csak képek eleinte, töredékek, érzetdarabkák: az elmúlt napok, melyeket ugyan újraélni nem lehet, csak beszámolni meglétükről. Még a nap is kisüt a végére, forró aszfalt, halványpiros égésnyom a nyakon, egy kávézó Varsó főutcáján, magyarul beszélünk, ismert hangok errefelé, a szomszéd asztalnál a lukas zoknit és elnyűtt cipőt viselő férfi egyre többször fordul felénk, végül már nem bírja tovább: „Do you speak magyar?” – kérdi. Mesél magáról, talán kissé sokat, előkerül a fényképezőgép, M. meg is dicséri, majd a táskából előveszi a családi képekeket. Kirándulásról Utah-ban. Végül egy fotó mirólunk is készül, valamiképp megmaradunk, gondolom, ha máshol nem, hát e lengyel férfi fényképezőnek memóriájában. Csendes esték, a korábbi feszültség újra mutatkozik, végül éjjel ki is tör: közeledik az elválás, a másodpercek egyre csak ezt suttogják a falon, elalszom, s még egy ideig kísér e monoton hang, végül a megszokás segít megfeledkezni róla. Egy újabb utolsó reggel, egyikünk sem akar kimozdulni az ágyból, mintha így meg lehetne őrizni a délelőttöt, lezárni, akár egy üveg bort, ám illúzió ez is, az óra mutatói nem engedelmeskednek, csak nevetve haladnak előre. Kései ebéd A.-val, próbálom gyorsan inni a sört, az alkohol meghozza az angol tudást, valahogy pedig tompítani kell a közelgő elválás halvány kétségbeesését. Csak képek maradtak. Csak a képekről vagyok képes beszámolni. Repülőtér. Állomás. Vonat. Üveg. Mögötte M., rajta pedig jómagam tükröződöm, eltorzulva, idomulva az üveg felszínének enyhe domborulatain. Repülő, végre felszáll, alattam a város (égnek az éjszakai fények, mintha égne az egésze e mozdulatlan lángokban), alattam egy csésze leülepedett kávémaradvánnyal, egy kinyújtott papucs, nedves fogkefe, ottfelejtett hajszál a kád peremén, két üres polc, s egy karcolás a tapétán, amelybe körmömet mélyesztettem egyfajta jelként. Másnap állásbörze B.-vel, nevetünk az egészen, tudjuk, most izgalomba kellene jönni, az mégis elmarad, s csak a kétségbeesés, a bizonytalanság növekedik, érintetlenül hagyva a kérdést: hol vagyok ma, s hol leszek évek múlva? Hol leszek alig pár hónap elteltével?