Ott voltam én – mondhatnám később – 2013 nyarán, mikor egyes isten háta mögötti falvakban úgy nőttek ki a Horthy-szobrok, mint tavaszi eső után a gombák a párás erdőkben, mikor azt hittem, hogy a lehető legeseménytelenebb időszakban élek, abban a korban, ami két soros lábjegyzetben szerepel majd a történelemkönyvekben. Egy érdektelen kor érdektelen, még kapálódzó újszülöttje vagyok. Talán valóban az egyéni történetek az érdekesek, ahogy M. mondta pár nappal ezelőtt. Úgy érzem magam a kollégiumban, mint egy hirtelen megnőtt, apró házba szorult óriás: „nem tartozol már ide” suttogják éjjelenként a kissé megpörkölődött, ide-oda repdeső, haldokló molylepkék. Ilyenkor kellene egy biztos hely, ahová elbújhat az ember (akár M. hangjában esténként), megyek is haza, azonban ott mintha évekkel korábban megállt volna a levegő, nem mozog, hiába szellőztetek, ugyanazok a mondatok, ugyanazok a problémák. K. lassan összetör ebbe a nihilbe, szinte szomjazza a változást, mégsem mer elmozdulni, csupán némán szenved D. egyre elhatalmasodó önkénye alatt, amelyet nem szándékosan, de kialakít maga körül: problémája nem marad meg énje határain belül, hanem mintegy kisugárzik, s elnyel mindenkit, aki körülötte áll, az ő problémája, tragédiája fertőz, szinte lehámlik a tapéta a falról. Segíteni képtelen magán, s segítséget sem fogad el. Csak némán áll egyhelyben, várva valamiféle változást a környezetben, ám a háttér csak a mozog, ha szereplője önszántából kilép belőle.