Nagyanyám javasolja, hogy ne legyek túl pesszimista, ajánlják ezt mások is az utóbbi időben, jut eszembe, miközben, szerény véleményem szerint, az igazán mély pesszimizmus a legoptimistább hozzáállás. Tegnap végeztem az egyetemmel, ahogy idén tettem hatodszorra, hogyan is nőhetnék fel, kérdezhetném, ha az intézmény szinte erőszakkal gátol a hirtelen, kissé fájdalmas, de magabiztos elszakadástól. Furcsa délelőtt, vaku villan a gyéren nőtt mellkas-szőrömön, amely szellemi visszamaradottságom testi reprezentánsa. Akár egy tizenhat évesé. Út a könyvtár felé, hosszú évek után először fehér ingben, mintha mindenki ezt a változást figyelné, WWF-es fiatal lány kérdi, hogy szeretnék-e örökbe fogadni egy hiúzt vagy egy pandát, elkísér egészen a könyvtárig, félúton már elég világos, hogy nem a pandák miatt jön el a bejáratig, nem tudom támogatni őket, mondom, bármennyire is szeretném, hazudom, én csak egy fiatal, állás nélküli, friss diplomás vagyok, aki mi mást is tehetne, minthogy könyvtárba menjen.