Ha megpróbálom megragadni jelenlegi énem lényegét, félrenyúlok és majdnem hanyatt esem, akár a koromsötétben botorkáló, aki teljes bizonyossággal nyúlik egy jól ismert kapaszkodó felé, ami még sincs ott, ahol korábban hitte, s aki csak az üres levegőben kapálózva rájön, hogy a jól ismert helységben teljesen eltévedt immár. Nincs itt semmiféle központosított lényeg, csak az ismét visszatért káosz, s elfojtott pánik, a képzetlenség biztos tudata, valamint az ezek ellensúlyozására hivatott feltörekvő, gyengülő, de el nem haló, s kiolthatatlan ambíciók sorozata. Mert az annyira vágyott jelenlegi énem nem más, mint a közvetlen környezetemben felaprózódott részletek átláthatatlan tömege, elfojtott sikolya, s egy megmagyarázhatatlan válságérzés okozta remegése. Egy beteg, s kissé szentimentális anya; egy erőszakos, akaratos, ám mégis éltető és ambíciókat felébresztő mostohaapa, akiről szinte nem lehet eldönteni mennyire van távol a normális élettől, vagy épp mennyire közel a rációk világához; egy az agónia és teljes közöny szélére sodródott testvér; egy szeretett nő, aki távol innen már kifaragta azt a modellt, amivé nekem válnom kell, s akinek támogatásában inkább bízom, semmint érzem. Egy átlagosan induló reggel, egy eltévedt és aljas üzenet, amely az egyetlen biztos pontot is megfertőzi, amelyben jelenleg bízni tudok. Eszembe jut, hogy alig két héttel ezelőtt a konferencián, miután befejeztem a hirtelen megírt esszé felolvasását, valaki megkérdezte, ebben hol vagyok én? Hol kezdődik a fikció, s hol a személyiség, melyet képviselnem kell? Vagy nem vagyok képes egyáltalán arra, hogy magamról beszéljek, vagy éppenséggel csak a fikció révén tudom ezt megtenni? Szinte erőszakkal kell eltávolodni magamtól, hogy tisztán, s elfogultságok nélkül lássam azt, akiről igazából nem mesélni akarok, hanem szabadulni tőle. Elvégre mi más az önelemzés, ha nem saját személyiségünktől való elszakadás kísérlete? M. azt mondta csak magamról tudok beszélni. Ez így nem igaz, gondoltam: még magamról sem tudok beszélni. Fejlődést nem látok, csupán a vigaszt, hogy a fejlődés folyamata közben nem lehet jelentést írni. Az őszinte számvetésről csak egyet lehet mondani: lehetetlen, s összeegyeztethetetlen a jelen erőtlen eredményeivel.