A tegnap éjjeli álmom mintegy hozta a megszokott rendszerességet. Bár rémálomnak nem igazán lehetne nevezni, kissé vészjósló ez a vissza-visszatérés. Igaz az is azonban, hogy örömmel fogadok minden olyan jelenséget, amely sekélyes jellememet, legalább egy bokányira, elmélyíti. Ha nem is rémálom, de visszatérő. S persze kellő mennyiségű analizálással a rém- jelző is ráillene. A régi lakásunkban vagyunk, mintha a több mint tíz évvel ezelőtti költözés meg sem történt volna. Apám a szobában alszik. Valaki csenget. Egy ismerős, de nem igazán szeretném beinvitálni. Óriási a kosz. Ennyi. Az izzadva felriadás sincs meg, csupán egy halvány „érzelemfoszlány”, ami több mint tíz évvel, azzal a lakással együtt elhagyott. Legalábbis azt hittem. Akkor mindez a már elmúltra vagy egy keserű jövőképre vonatkozik? Vagy az elfogyasztott sör háborúzik agysejtjeimmel? Furcsa kettőség. Amíg minden erőmmel kerülném a múlt megismétlődését, arccal előre egy mélyen kiásott gödörbe zuhanok. Mint József tíz bátyja a sivatagban leszegett fejjel. El kellett hagyniuk az apai házat, hogy ne ártsanak testvérüknek. Szinte rohantak a Káin-lét lehetséges ismétlődése elől. József azonban utánuk ment, tudattalanul utánozva a semmit sem sejtő Ábel-szerepét. Végül is csak belehajították a kiszáradt kútba.