Hétvége Wrocławban - Weekend in Wrocław

A közhely ténnyé válik: bármi, amit Varsó kívül láttam ebben az országban nedves volt az esőtől, a nyiroktól, vagy épp a lassan leülepedő ködtől. E városnak azonban jóval erősebb jelleme van annál, hogy az időjárás változtatni tudjon rajta. Élénk színekben pompázó, két-háromemeletes polgári házak tapadnak egymáshoz. Épp e zsúfoltság adja Wrocław „mozdulatlan dinamikáját”.

Kétszáz éves falak. Még hallani a beléjük ivódott hintók, keménytalpú cipők, és sétabotok hangjait. A középkorban ide-oda dobálták a nagyhatalmak egymás között a kereskedővárost, lengyel településként született valahol a X. század környékén, majd tartozott a Cseh királysághoz, sőt a XV. században pár évtizedig még Magyarország része is volt (talán innen a magyar Boroszló elnevezés), majd a Lengyelország felszívódásával Habsburg várossá lett. Breslau. A német nyelv mélyen eresztett itt gyökeret, talán még ma is uralkodik, félve, nehogy meghallják, őrizve a háború utáni erőszakos kitelepítés minden sérelmét és fájdalmát, s ma is fel-feléledő emlékét annak a hiedelemnek, hogy a közös nyelv köti össze a nemzetet.

M. szerint a városnak ez adja meg igazán a varázsát. S valóban. Wrocław helye valahol Varsó és Krakkó között van: XVIII-XIX. századi épületek közé szorított piszkos lakó-, és irodaházak valahonnan a '60-as évek környékéről. Persze mindez a külvárosban. „Nem olyan skanzen-szerű, mint Varsó” - mondja M., utalva a lengyel főváros újjáépített „oldtown”-jára. Épp e külvárosi környezet ad némi „pesti-jelleget” az egész városképnek, amely honvágyat ha nem is, némi jóleső nosztalgiát ébreszt fel bennem. Esővízzel keveredett, járdán végigfolyó kutyahúgy, még gőzölgő ürülék, befeketedett homokkő, omladozó erkélyek, emléke egy régi jóllétnek, amely egykor a maga természetességében volt stílusos és láthatatlan, mára azonban kuriózummá válva nyitott szájú turistáknak. Épületek, omladozó szobrok és reliefek a homlokzatokon, amelyek „nem-ide-tartozásukban” gyönyörködtetnek igazán. Bár Wrocławban több van mint Budapestben: ne csupán emléke egy egykori, ma eltaszított kultúrának.

S a törpék, persze. Közel száz, amiből negyvenhatot sikerült megtalálnunk. Újkori bolondozás, ami mégis arra készteti az embert, hogy járja a várost, ám amelynek megvan a maga hátránya: egy idő után, mintha e törpék háttérbe szorítanának mindent, ami körbeveszi őket. Magamon veszem mindezt észre, miközben a házak sarkait figyelem, hátha észreveszek egy-egy apró, vasba öntött emberkét.

Mindössze két napunk van. Szinte rohanunk. Vasárnap az erősödő eső mégiscsak a történelmi és szépművészeti múzeumba kerget. Türelmetlenségem, amely hasonló helyen bizonyos idő után rám tör, nem jelentkezik. A város története. Egészen a háborúig rendben is lenne, ám a náci éra és a kegyetlen kommunizmus időszaka közül kimarad a ki-, és betelepítés története. Akárcsak a magyarokban, a lengyelekben is él a múlt kínos eseményei felett való hallgatás: az áldozatszerep, a gettólázadás, a varsói felkelés, a Szolidaritás túlnövesztett kultusza elnyomja Jedwabne, Kielce vagy épp a visszakapott németajkú városok, így Wrocław (Breslau) vagy épp Gdansk (Danzig) keserű történetét. Van, amire nem jó emlékezni. Lényeges különbség azonban a lengyel és a magyar történelemszemlélet között: utóbbi nem, vagy csak alig hallhatóan beszél róla, míg előbbi átformálná valami kedvezőbb képpé. Mindezeket megemlítem M.-nek is: „te csak a múltban tudsz élni” - mondja némi bizonytalansággal a mondat nyelvtani helyességét illetően, tökéletesen illusztrálva a „lengyel hallgatást”: nincs válasz, csak kitérő.

Szépművészeti részleg. Helyi festők, sehol a zseni, ám nem is szükséges mindenhová. Megjegyzek egy nevet: Walter Eberhard Loch. 1885-ben született Breslauban, itt is végezte az Művészeti Akadémiát (Akademie für Kunst und Kunstgewerbe in Breslau), mielőtt Berlinbe költözött. (http://de.wikipedia.org/wiki/Walter_Eberhard_Loch) Két kép: az egyiken egy városkép 1925-ből (Stadtansicht Herbst - Ausstellung) A „mozgó” nagyváros születésének kezdődő rémülete és csodálata. A sebesség beköltözik a századba, kivéreztetve a csendéletet. Egy rajz. Talán vázlat mindössze. Kortársaim (korom) és én. Az önarckép előtérben. Mögötte egy alak, az üvegen túl pedig élő csontvázak, koponyák. Az elhatárolódás egyöntetű és végleges.

Wrocław utcáin azért eszembe jut, hogy már fél éve eljöttem otthonról. Talán lassan gyökeret is ereszt a talpam, persze nem lengyel talajba. Nem itt a lényeg. Sokkal inkább azon elképzelés rögzül, hogy a végső letelepedés talán mégsem oly szükségszerű. Honvágy nincs, s miért is? Vannak a kellemes emlékek (s persze családtagok, barátok) s a tudat, otthon csak elsorvadnék, akár egy félredobott almacsutka.

Március 15. Hírek arról, hogyan is ünnepelnek odahaza. Évekkel ezelőtt még nem így volt. Akkor még nem volt szükség arra, hogy napi politika felszínességébe forduljon egy nemzeti ünnep. A szavazás személyes ügy volt. Ma már nem így van. Már nem lehet hallgatni, csak kimondani azt, ami úgyis az ember arcára van égetve. Az elmúlt évtizedben valami valahol nagyon elromlott. Míg Európa és a nyugati világ egy újabb hidegháború küszöbén táncol, addig a magyar médiában főszerepet kap az apró betű: a baloldali összefogást (kormányváltást vagy már mit tudom én) hogyan fújja el egymástól a márciusi szél (lesz itt még „nyílt hátba szúrás” a vereséget követően), vagy épp egy magát nagynak érző kisember miként vonja büszkén össze szemöldökét, csodálva a Hősök terére tolt tömeget (volt ő valaha „nagyember”? … nem hinném … csak egy hosszú hajó, borostás, dadogós kamasz, aki nem váltott semmiféle rendszert, csak épp ott állt, ahol a forrongó nép hőst akart látni), s persze a szélsőségesek … akiken nevetni lehet, ám akiktől mégis félünk, „de csak annyira, ahogy egy óriástól fél az ember, akiről tudja, hogy vak és ostoba...”

A weekend in Wroclaw. The cliche has been turned into fact: everything what I have seen in this country, apart from Warsaw, was wet because of the rain, the moist and the mist. In spite of bead weather the town could remain its clear character. Old two and three story buildings with warm colours are standing tightly next to each other. This crowded gives some „unmoving dynamics” to the town which is moving even though the emptiness of the market place.

More than 200 years old walls. You can hear the sounds of the carriages, the shoes and the walking sticks. In the middle ages the mercantile city was part of the Czech Realm and Hungary, too (15. century). Actually it was born as a Polish town in the 10. century and almost 500 years later, when Poland had disappeared from the maps, it had became of the Habsburg Empire. Breslau. The German words had been taken root here so deeply that you are able to hear them with preserving the wounds and the pains of the relocation which was taken place after the war.

According to M. these things give the essence of the town. Indeed, Wroclaw is standing between Warsaw and Krakow: buildings from the 18-19. century and dirty, grey houses and office-blocks without any style from the sixties. All of these out of the oldtown. „It is not a skanzen like in Warsaw”- said M. alluding to the oldtown of the capital. These suburban milieu makes similar to Budapest which does not make me homesick, but nostalgic. Dog urine mixed with rainwater, dung on the pavement, blackened sandstone, dilapidated balconies, memories of an old welfare which was invisible in its times and after that becoming curiosity for the contemporary tourists. Buildings with dilapidated statues and reliefs which flattering you. Maybe all of this is more than Budapest: not just memories of a disappeared culture. 

And the dwarfs, of course. More than hundred from which we had found more than forty. Modern foolery what forces you to go around the town. Of course it has its own disadvantage: after a time the dwarfs play down the city itself. I notice it firstly on myself when I realize I am not doing more than just looking for this tiny figures.

We have only two days. The heavy rain and strong wind on Sunday is chasing us to the Museum of History and Art. My impatience, which surprise me every time when I am visiting a museum, is not haunting me. The history of the town. Everything is good till the war, but I have to realize the absence of relocation of the German citizens after the war. Just like the Hungarian, the nature of Poles contains the silence after some sensitive historical events: the sacrificial role, the history of ghetto or the Warsaw uprising and the movement of Solidarity are playing down the events of Jedwabne, Kielce, Wroclaw (Breslau) or Gdansk (Danzig). There are things which would be better to forget. But there is a essential difference between Hungary and Poland behavior of seeing history: in Poland the people are talking about them with bated breath but in Hungary the authority wants to form and change them. I tell all of this to M.: „you are living in the past” - she answered to me with uncertainity about the correctness of the Hungarian phrase and making the „Polish silence” illustrative for me: there is no answer just shuffling.

The department of art. Local painters, no place for genius, but their existence is not necessary everywhere. I memorize a name: Walter Eberhard Loch. He was born in Wroclaw in the year of 1885. He finished his studies in the Art Academy of Breslau before moving to Berlin. Two paintings: a cityscape from the year of 1925. The born of the „moving” metropolis. Scare and admire at the same time. The speed is moving in the century with executing of still-life. A drawing. Maybe it is unfinished. The contemporaries and me. A self-picture with a big window behind that living skeletons and skulls. The distance from the age is clear and unchangeable.

15th of March. News about how to celebrate in Hungary. Few years ago it was different. It was not necessary that a national feast turn into daily politics. The poll was personal issue. But not today. You are not allowed to remain silent, you are force to talk about your „opinion” what everyone could see on your face. Something went bad in the last years. While Europe and the Western world are dancing on the eve of a new Cold War, small characters have came to the front in the Hungarian Media: the Leftish Cooperation have gone with the spring wind, a filthy, little man were standing in the middle of Hero's Square glorying in the crowd (have he ever been a „great men”? … I do not think so … just a stutterer, unshaven adolescent with long hair who were standing in a place where he could easily became a hero) and of course the extremists. You could laugh on them but in the same time you are feared „just like being afraid of the giant who is blind and stupid...”

Powązki

Halott, haldokló darazsakkal szórt beton. Megtévesztett áldozatai a langyos napfénynek. Repülni már képtelenek, szárnyaikat mozgatva másznak, célállomás nélkül. A kiirthatatlan életösztön mozgatja őket. Powązki temető. Egyedül kóborló, sírköveket takarító özvegyek. Az óriási temetőben semmiféle parkszerű terület. A hely kizárólag a halottaké, egymás hátán a grandiózus sírok, a régiek megtörten, összeroskadva, utat engedve a fák erős gyökereinek, amelyek szinte keresztülszúrják őket. Apró padok a sírok előtt. Itt látok először hasonlót. Az élők helye itt mindössze ennyi. Nem látogatók, hanem vendégek. S mint minden vendégségben, itt sem illik elhagyni a helyet idő előtt.

A csend körülbelül harminc percig elviselhető. Keresem a kijáratot. Szinte menekülök e némaság elől. A kijárathoz közeledve újra hallani a haldokló darazsak eltompult zümmögését. Madarak. Talán beljebb is hallottam, csak nem figyeltem. Az idill bosszantó egy idő után. Kifakult, régi fényképek követnek. Eltűnt arcok. „Menekülés” közben ráakadok Prus sírjára. 1902-ben halt meg. 102 éve áll ugyanitt a hatalmas kődarab. Egy kisgyerek kifaragva a vastag kőből. Megérintem a követ, ha már itt vagyok. Az igazán nagyoknak itt is van hatalmuk.

The pavement is full with dead and dying bees. Deluded victims of tepid sunshine. They are unable to fly, crawling without any destination. The ceaseless instinct of life makes them moving. The graveyard of Powązki. Lonely and cleaner widows are between the graves. I cannot find any park in the huge cemetery. All of these are for the deads. Grandiose graves are standing one after another, the old ones are broken and succumbed, leaving free way for the roots which run through them. Tiny desks in front of the graves. This is the first time I see like this. Places for the living people. They are not visitors, but guests. And just like everywhere you are not allowed the place before the right time.

The silence is bearable for 30 minutes. I am searching for the way out. I am trying to escape from this silence. Near to the gate I am hearing again the dying bees. Sounds of birds. Maybe I heard them before just did not pay attention to them. The idiyll is irritating beyond a certain time. I am escorted by old and faded pictures. Unremembered faces on the graves. During the „escaping” I find the grave of Prus. He was died in 1902. The huge stone have been standing here for 102 years. A child is sculpted from the rock. If I am here I touch it. The really great ones have power in a place like this too.

A város után címmel az Apokrif Online-on

http://apokrifonline.wordpress.com/2014/03/10/stummer-krisztian-prozaja-online-megjelenes/

Minden út egy újabb testnyílásba vezet - Witkacy (Az ősz búcsúja, Telhetetlenség)

„Genezyp Kapen semmilyen formában nem tudta elviselni a rabságot – kora gyermekkora óta leküzdhetetlen undort érzett iránta.”. Első mondat a Telhetetlenségből. S talán a legfontosabb Stanisłav Ignacy Witkiewicz életművéből, életéből, s mindenből, ami utána maradt. 1885. február 24-én született Varsóban. Nem hallani háború zaját Európában. Viszonylagos békeidőszak. Kultúra, jóllét, működő gyárak, autó, repülőgép, a motor zaja elnyomja az emberi hangot ... Az eszmék százával potyognak a korszak szülőcsatornájából. Van idő az elmélkedésre. Sok a felesleg. Bővülő nyomornegyedek Megjelenik a tömeg, s vele együtt megszületik a szorongás: hol az én helye e sokaságban? A kor egyenlőségjelet tesz az emberek közé, összehúzva az óriási hústömeget a közös sors kötelével: épp a másiktól való elszakadás vágya tesz mindenkit egyformává. Nincsenek arcvonások, hanem egyforma álarcok.

Witkacy szimbóluma annak a kornak, amely maga alatt ásta a sírgödröt, abban a hitben, virágot ültet. Szimbóluma egy olyan kultúrának, amelynek el kellett pusztulnia. Nem szükségszerűségről volt szó, hanem a rendszer, az ismétlés, az újjászületés önkényéről. Műveiben nyoma sincs naivitásnak vagy álmodozásnak: belátta azt, hogy minden hangos robajjal, s sok szenvedéssel ér véget. A koncentrikus körök világa nem létezik, csupán a vágy a középpont után. Nincs fejlődés, csak illúzió, s egyazon dolgok koronkénti másként elrendeződése. Witkacy végtelenül pesszimista. Komor hangja azonban az iróniában, a fantasztikumban és az abszurdban oldódik fel. Zavarba ejtő személyiség, még zavarba ejtőbb életművel. A lengyel irodalom talán legmeghatározóbb alakja, mégsem vált sosem második Mickiewicz-é. Semmiféle enyhe vagy épp radikális nacionalista kánon nem talál rajta fogást, képtelenség őt bekebelezni és megbélyegezni. Félve, halkan, remegő ajkakkal mondja a lengyel: „igen, azért mégiscsak a miénk volt … a miénk is.” Witkacy Lengyelországban született, itt élt, s lengyelül alkotott, s igen a Telhetetlenség című monumentális regényének színhelye a lassú „elkínaizálódásában” eltűnő Lengyelország. Ennyiben talán mégiscsak igazi lengyel volt. Önmagában hordta szülőhazája történelmét, szorongásait, s annak a tapasztalatát milyen olyan országban élni, amely több mint száz évig hiányzott a térképekről. Ennél több volt. Witkacy a létezés legmélyére szeretett volna leásni, találni valami állandót, amelybe kapaszkodva vidáman várhatja az elmúlást. Kutatta, s mégis rettegett attól, hogy talál valamit, ami mellett el kell köteleznie magát. Életműve a megtestesült paradoxon: hagyományt akart teremteni, ám ezzel egy időben menekült is előle. Dráma-, és regényíró, festő, fényképész, filozófus. Lenyomata egy olyan kornak, ahol az identitás maradandósága kérdőjeleződött meg. Szivacsként szívta magába az eszméket, egy ideig hagyta őket hatni, majd miután már nem volt szüksége rájuk, elhajította őket. Csillapíthatatlan kíváncsisággal vizsgált mindent, ám nem maradt háta mögött más, csak elhasznált gondolatok, eszmék jól megrágott, majd kiköpött darabjai. A rombolás volt Witkacy igazi művészete. Felrúgni a szabályokat, újakat alkotni, majd összezúzni mindent. Az ihlet sem más, mint a rabságtól való félelem egy megnyilvánulási formája. Witkacy művészete a vég nélküli menekülés ábrázolása. Nem fogad el nyugvópontot, hiszen a kor sem ajánl fel semmit a pihenőhelyeknek álcázott vágóhidakon kívül. 

A közös álarcok elől menekült Witkacy? Az ismétlések sorozatából felépülő történelem egy szükségszerű apokalipszisben pusztítja el önmagát, hogy szabad utat engedjen az új kezdetnek. Az apokalipszis előjele pedig az unalom. Witkacy-t az „életunalom” vette körül, a tett nála nem csupán vágyként, hanem meghatározó erőként működött: dolgoznia kellett, mint egy megszállott, hogy az unalom ragálya ne érje utol őt. Művészete a tömeg hangjait túlüvöltő jajveszékelés. Nem figyelmeztetni akar, csupán hallani saját hangját. Csupán létezni, s életben tartani a rabságtól való félelmet, fenntartani a rab-létet, hiszen csak a leláncolt képes beszélni a szabadságról. Witkacy nem volt szabad. Ezt tudta jól. Ahogy senki sem az, aki lélegzik. A világ egy megállíthatatlanul pusztuló organizmus. Az élet esszenciája a haldoklás. A mindent elpusztító ellenség arctalan és sokáig észrevétlen marad. Ekkor üti fel a fejét az unalom. Amikor már nem érdemes belekezdeni semmibe. Witkacy elfogadta a rendszert, mégis lázadt ellene, csupán azzal, hogy nem volt hajlandó részesedni ebben benne. Ha csupán félig tudott véghezvinni valamit, alkotott. Rendezetlenül hátra maradt torzók rengetege még mindig többet ér, mint egy csontváz a végtelen pusztaság előterében.

Két regényt írt. Talán nem is kellett több. Az ősz búcsújának 1925 júniusában kezdett neki. Két hónap alatt elkészült vele. A regény főszereplője Atanazy Bazakbal. Nem hős, hanem jelkép, amely ugyan még őriz magában valamit a Witkacy-t megelőző európai irodalom regényhőseinek tulajdonságaiból. Hogy felismerhetővé váljon, minek is kell elpusztulnia. E hagyomány folytathatatlan. A regénynek át kell alakulnia. Witkacy nem az utat mutatja meg. Kezdeményez. Elkezd valamit, tudva azt, hogy a befejezés nem az ő feladata. A regény műfaját fel kell fordítani, széttépni, s a romokból valami teljesen mást megépíteni. A forma nem fontos. Olvashatatlan könyvet is lehet, sőt kell írni. A tartalom a lényeg. A regénynek nem a valóság mellett kell léteznie, hanem a valóságról kell szólnia. A regény „valóságszelet”. A művészet sem lehet valamiféle félreeső sziget, ahová az ember száműzheti magát. A világháborúkat megelőző kor legnagyobb bűne talán ez volt. A művészet kisajátítása. Az akkori aktuális regénynek épp ezért kell pusztulnia. Tartalmában fordult ugyanis el a valóságtól. Witkacy regényei (regénypróbálkozásai) nem is újítások voltak, csupán visszafordítás abba az irányba, amelytől e műfaj távolodni akart.

Nincs határozott választóvonal a valóság és a műalkotás között. A regény előszava alapján Witkacy tisztában lehetett a jövőbeli támadások milyenségéről és minőségéről. „Kellemetlen ellenségeknek” nevezi a támadókat, s e kellemetlen ellenségek töltik meg lapjait, akiket nem a fantázia keltett életre, csupán lemásolta azt, ami épp szemei előtt táncolt. Kellemetlen ellenségek korában alkotott: nincs határozott fogalomrendszer, csak a káosz, a tömeg, amely egyetlen óriási, figyelő szempárrá alakulva, keresi hová is tartson, hová tartozzon. Mindenféle eszme megtalálja a maga követőit és áldozatait. E sokaság pedig megszüli a kényelmet: inkább beállni egy kígyózó sorba, semmint újat alkotni. Atanazy jelkép, mintegy annak a kétségbeesésnek a megtestesült alakja, aki retteg, hogy már mindent kimondtak, s nem maradt más örökség a múltból, csak a néma vegetálás folytatása. Minden az izmusok iránya felé nyúlik, ezekben oldódik fel, s múlik ki végleg fogcsikorgató fájdalom közepette.

A lét lényege az unalom. Atanazy tragédiája nem abban van, hogy ezt nem akarja észrevenni. Tökéletesen látja mi zajlik körülötte. Ismeri az elméletek világát, amely távol van a tapasztalatoktól, még sincs ereje változtatni. A tehetetlenség és az unalom e pontján már nem igazán fontos, hogyan is látjuk a valóságot. Csak legyen még hely élni benne a lehető legőrültebb módon. Bármi megtörténhet: indiai orgiák, folyamatos valláscserék vagy akár egy medvét is megkínálhatunk némi kokainnal. A haldokló hedonizmusa. Az utolsókat rúgó életláz ereje. Akár pestis idején mulató tömeg: az ajtókon túl tombol a járvány, ám épp ez ad engedélyt a létezés határok és kompromisszumok nélküli élvezetéhez. Itt már nem az idő számít. Nem az a fontos, hogy milyen gyorsan is végez velem a ragály, hanem a tartalom, amivel meg tudom tölteni a megmaradt órákat. Kokainnal hintett világ ez, ahol a szabad levegő a legmérgesebb kábítószer. Forradalomra váró légkör Witkacy mesevilága. A készülődés azonban mintha a végtelenségig elnyújtózna. A forradalomhoz szükséges hő és elszántság hiányzik. Atanazy a felesleges ember típusát jelképezi. Persze, ezzel nem mondtunk semmi újat. S mégis miben különbözik elődeitől? Ő ráébred saját feleslegességére, s arra, hogy hiányzik a kor, ami megszüli a tragédiát, legalábbis ami hozzásegít annak kialakulásához. Nincs igazi Hamlet, hanem ál-Hamletek beláthatatlan tömkelege, mindannyian hirdetve saját különlegességüket. Az eredetinek szánt és hitt hangok azonban elvesznek egymás kavalkádjában. A tett halott. A cselekvés vágya virágzik. A tömeget alkotó testek sem mások, mint belülről már régen kirágott és kiszáradt héjak. Díszek, hogy a világ, a világuk még mozgásban maradhasson. Az élet álcája. Vonagló törzsek, kezek, lábak és herék nélkül. 

„Gépiesen lépdelt az egyre népesebb utcán. A város mindenfajta terv nélkül épült. Akárcsak London egyes negyedeiben, itt is egymásba értek a legszörnyűségesebb nyomornegyedek és a viszonylag rendes utcák. Atanazy egyszeriben közönséges kis senkinek érezte magát: minden lelki furcsaságával, megszületni képtelen világ- és életfelfogásával együtt elnyelte a hideg, sáros őszi utca.” A regényhős, mint a valóság embereinek modellje, befejezhetetlen. Meddig tart a nevelődés? Hol van a goethei-elmélet? Érvényes-e- egyáltalán? Vagy épp ez lenne a kor egyetlen megfogható bizonyossága: párzani és zabálni akaró testek, megszületni képtelen világfelfogással? Csak az elemi létet fenntartani, amelyet nem a tudatosság, hanem mélyre elültetett ösztönök vezérelnek? Talán valóban a punci diktálta logika az egyetlen belátható rendszer. Minden más imbolyog, s minden út egy újabb testnyílásba vezet. „Hiányzott a szökkenéshez szükséges ugródeszka.” A célok, ambíciók, vágyak lassan elhalványulnak, s nem marad más csupán egy halálra váró, vegetáló test, saját testnedveiben fuldokolva. Eldeformálódott koraszülöttek világa ez, ahol nemhogy idő, de a módja sincs meg a kiteljesedésnek. 

Az ősz búcsúja felfrissülésre váró kor regénye. Egy korszaké, amelynek szükségszerűen el kell halnia. Witkacy könyve e végórákban játszódik. Atanazy maga is belátja: mindez csak illúzió, nincs újabb kor, csupán ismétlés, s a végítélet átmenetinek hitt idejének végtelen meghosszabbodása. Remény nélkül pusztul el, mintegy önként sétálva a hóhérok lábai elé. Atanazy nem halt meg, csak „megszűnt élni”. Élet és halál között nem nagy a különbség. Egyazon érem másik oldala. E felfogás a halál tényét ugyan enyhébbé teszi, ám nem úgy az élet fogalmát, amely nem más ebben a megvilágításban, mint a halotti tor előtti hosszú-hosszú készülődés. 

Witkacy-nál még őszintének tűnt az azóta közhellyé vált mondás: minden író ugyanazt a regényt írja. A Telhetetlenség nem Az ősz búcsújának folytatása. Sokkal inkább annak kiegészítése, s átírása. Regényművészete talán ezért rúgott „mindössze” két műre. Amit tudott leírt, a többi az őt követő generációk dolga. A két regény e folytathatóság szempontjából a megtestesült önkény: Witkacy-t nem lehet másolni, nem lehet folytatni, s nem is lehet visszatérni ahhoz a regénytípushoz, melyet szétrombolt. Elkerülhetetlen.

Genezyp Kapen az új Atanazy. Az újabb rab. Miféle rabságról van szó? A fiú rémálma konkretizálja e szorongást: „Látta magát mint szürke majmot, amint a ketrechez dörgölőzik, és nem tud átmenni a másik hasonló majomhoz.” A szabadság korlátozása nem a rácsokban, hanem a cselekvés képtelenségében van. Mikor akadályozva vagyok abban, hogy a másikat, egy társat megközelíthessek. Tömeg vonul az utcákon, Witkacy hősei mégis egyedül vannak. A magány tesz igazi rabbá. 

Genezyp kétségeesetten küzd, hogy jövőjébe beletuszkolhasson mindent, ami mozgatható, csapong az eszmék, s az emberek között, elkényelmesedve abban a tudatban, hogy a tettek odébb tolhatók későbbi használatra. Retteg, mert valahol tudja, hogy nem alkalmas az életre: „Halálos félelmet árasztott az élet: nem ő félt, hanem a jövő menekült előle pánikszerűen. Megint vágyat érzett a cselekvésre.” A jövő felhasított gyomor. Egy megcsonkított testrész, „tátongó, véres lyuk”, amelybe belemászni lehet csupán, akár egy elhajított jelmezbe, s tettetni az életet.

„Szeretnék mindent megváltoztatni, hogy olyan legyen, amilyennek lennie kell” - mondja Genezyp. Szavaiban benne rejlik a kor nyomorúságos álma, amelyben reszket egy belső félelem, nem az elegendő energiát, hanem a képességet illetően. Alkalmas vagyok-e arra egyáltalán, hogy változtassak? Egy kor, amely mindenkivel elhiteti önön különlegességét és pótolhatatlanságát, ám amely nem nyújt megoldási javaslatot arra nézve, mit is kell tennie az egyénnek, ha rájön önön személye „hétköznapiságára”. Mert nincs is rémesebb a „hétköznapi” fogalmánál. 

Az igazi tragédia itt már elmarad. Akármennyire is szánalmas volt Atanazy halála Az ősz búcsújában, volt benne valami, amit hősiesnek, méltónak lehetett mondani. A Telhetetlenség Lengyelországát végül eléri a kínai fal. Genezyp alkalmatlan az önálló életre. Apára, vezérre volt szüksége, akit Lomposiewicz alakjában meg is talált. Hiszen „alattvalónak lenni” egyben megszabadulás tetteink súlyától. A regény végét az imádott Lomposiewiczet lefejezik a kínaiak: „Felemelte a fűből Lomposiewicz dühös, elszánt fejét, amely nyakán keresztül vért és velőt okádott, óvatosan előrehajolt és megcsókolta a száját, amelyen még érződött az ő illata. Micsoda obszcenitás! Vért folyt a szájából.” Immár nem a regényhőst végzik ki. Minden szétesett. Genezyp sorsa az elkínaizálódás. Saját halálát sem választhatja meg. Az álarcot mégiscsak fel kell venni. Witkacy iróniája maró és végtelenül komoly: Genezyp nem anti-hős. Létezése, és belépése az irodalomba a kételyt erősíti meg, hogy a klasszikus regényhősök egyszerűen kimerültek.

A regény valóságszelet – szól Witkacy ars poeticája. Nem önmagában és önmagáért létező, hanem egyéb valóságdarabok megszámlálhatatlan nyalábjaiba kapaszkodó erő. A valóságszeletek egyesülnek. A regény eléri a valóság határát. A légzés üteme változik Witkiewicz után. Hatása megkérdőjelezhetetlen. Miféle hatás ez? Annak a hajlamnak a bemutatása, hogy a külső valóság elől nincs menedék, s ha találunk is, az csupán a kényelem illúziója, s önön gyávaságunk jelképe. 

A külvilág nem csalta meg Witkacy művészetét. Utolérte. A félelem a mozgó kínai faltól valósággá vált. 1937. szeptember 17-én a szovjet Vörös Hadsereg betört Lengyelország keleti részére. Nyugaton már második hete tartott a német offenzíva. Az arctalan elnyomó erő mozgásban volt. A szabad hely szűkült, s nem marad más, mint a drog, s némi életlen kés, felszabdalni a testet. Nem öngyilkosság volt, hanem az egyetlen logikus lépés. Mert a végén talán mégiscsak engedelmeskedni kell a logikának. Így vagy úgy, de minden rab eljut a bitófáig. Witkiewicz nem halt meg, Megszűnt élni.

Idézetek: 

Stanisłav Ignacy Witkiwewicz - Az ősz búcsúja, ford.: Körner Gábor, Jelenkor Kiadó, Pécs, 2002

Stanisłav Ignacy Witkiwewicz - Telhetetlenség, ford.: Körner Gábor, Jelenkor Kiadó, Pécs, 2005

Háború és születés - War and birth

Unokahúgom születésnapja. Jobban mondva megszületésének napja. Talán erre lenne érdemes igazán emlékezni. A születésre. A sokk, s a fájdalom eltörli az emlékeket. Ugyan ki akar emlékezni a csalódásokra? A születés az első nagy csalódás, hogy egy jól belátható határokkal ellátott helyen kívül van valami más is, valami sokkal nagyobb. A méh a szabad kifejlődés kényelmének helye. A benyomások hiánya. Alattvalónak lenni egy nagyobb test részeként, felmentve mindenféle felelősség alól. A születés talán valóban az első csalódás. Ösztönös ellenállás és öntudatlan elfogadása annak, hogy a felelősség ezentúl ott lohol utánunk, akár egy második árnyék.

Ryszard Kapuscinski, a nagy lengyel kalandor és riporter a következőt írja Ukrajnáról a 90-es évek elején: „Ukrajna jövője két irányba fog fejlődni: viszonya Oroszországgal és Európával, valamint a világ többi részével. Ha ezek a kapcsolatok megfelelően fejlődnek, Ukrajna esélyei kitűnőek. … óriási nemzet több mint 50 millió emberrel – erős, rugalmas és ambiciózus.” (A Birodalom) Ma jól látni, mi volt ebben igaz, s mi volt tévedés, álom. A választás kényszere valóban élő. Ám kizáró választássá alakult, játékszerként himbálózva a világ két része között. A Krím-félszigeten történtek is két irányba mutatnak: vagy Európa, s a világ újabb háborús fészke, vagy az orosz invázió példaként szolgál a nacionalizmus tomboló reneszánszának, éltetve azt a már száz évvel ezelőtt is halott nézetet, mely szerint "egy nemzet – egy nyelv". Mindez egyazon határokon belül. Talán mégsem szükségszerű a hibákra építeni.

The birthday of my niece … actually the day of birth of my niece. Maybe the birth is the only thing on what we should remember. The shock and the pain abolish the reminiscences. Who wants to remember on the disappointments? Because the birth is the first big disappointment. We have to realize that there is an another, bigger place outside from the womb, what is the place of the free growth. The absence of impressions. Being a dependant as a part of huger body without any responsibility. Instinctual resistance and and unwitting approval of the fact the this responsibility will follow us just like a shadow.

Ryszard Kapuscinski, the famous Polish adventurer wrote the following about Ukraine at the beginning of 90's: „The future of Ukraine will develop in two directions: in terms of its relations with Russia, and in terms of its relations with Europe and the rest of the world. If these relationships unfold propitiously, Ukraine's chances are excellent. … it is a large nation of more than fifty million – strong, resilient and ambitious.” (Imperium) Today it is easy to see in what was it true, what was the miscalculation, what was simply a dream. The pressure of choice is truly alive. Between two worlds there is a country like a toy. What was happening in the Crimea could develop in two directions also: maybe it will be the focal point of a new war or the Russian invasion will become a role model of the flourishing nationalism, vitalizing the dead idea of one nation – one language inside one border. Maybe it is not necessary to build on the heap of mistakes.