2014. március 13., csütörtök

Powązki


Halott, haldokló darazsakkal szórt beton. Megtévesztett áldozatai a langyos napfénynek. Repülni már képtelenek, szárnyaikat mozgatva másznak, célállomás nélkül. A kiirthatatlan életösztön mozgatja őket. Powązki temető. Egyedül kóborló, sírköveket takarító özvegyek. Az óriási temetőben semmiféle parkszerű terület. A hely kizárólag a halottaké, egymás hátán a grandiózus sírok, a régiek megtörten, összeroskadva, utat engedve a fák erős gyökereinek, amelyek szinte keresztülszúrják őket. Apró padok a sírok előtt. Itt látok először hasonlót. Az élők helye itt mindössze ennyi. Nem látogatók, hanem vendégek. S mint minden vendégségben, itt sem illik elhagyni a helyet idő előtt.

A csend körülbelül harminc percig elviselhető. Keresem a kijáratot. Szinte menekülök e némaság elől. A kijárathoz közeledve újra hallani a haldokló darazsak eltompult zümmögését. Madarak. Talán beljebb is hallottam, csak nem figyeltem. Az idill bosszantó egy idő után. Kifakult, régi fényképek követnek. Eltűnt arcok. „Menekülés” közben ráakadok Prus sírjára. 1902-ben halt meg. 102 éve áll ugyanitt a hatalmas kődarab. Egy kisgyerek kifaragva a vastag kőből. Megérintem a követ, ha már itt vagyok. Az igazán nagyoknak itt is van hatalmuk.



The pavement is full with dead and dying bees. Deluded victims of tepid sunshine. They are unable to fly, crawling without any destination. The ceaseless instinct of life makes them moving. The graveyard of Powązki. Lonely and cleaner widows are between the graves. I cannot find any park in the huge cemetery. All of these are for the deads. Grandiose graves are standing one after another, the old ones are broken and succumbed, leaving free way for the roots which run through them. Tiny desks in front of the graves. This is the first time I see like this. Places for the living people. They are not visitors, but guests. And just like everywhere you are not allowed the place before the right time.

The silence is bearable for 30 minutes. I am searching for the way out. I am trying to escape from this silence. Near to the gate I am hearing again the dying bees. Sounds of birds. Maybe I heard them before just did not pay attention to them. The idiyll is irritating beyond a certain time. I am escorted by old and faded pictures. Unremembered faces on the graves. During the „escaping” I find the grave of Prus. He was died in 1902. The huge stone have been standing here for 102 years. A child is sculpted from the rock. If I am here I touch it. The really great ones have power in a place like this too.

2014. március 10., hétfő

2014. március 6., csütörtök

Minden út egy újabb testnyílásba vezet - Witkacy (Az ősz búcsúja, Telhetetlenség)


„Genezyp Kapen semmilyen formában nem tudta elviselni a rabságot – kora gyermekkora óta leküzdhetetlen undort érzett iránta.”. Első mondat a Telhetetlenségből. S talán a legfontosabb Stanisłav Ignacy Witkiewicz életművéből, életéből, s mindenből, ami utána maradt. 1885. február 24-én született Varsóban. Nem hallani háború zaját Európában. Viszonylagos békeidőszak. Kultúra, jóllét, működő gyárak, autó, repülőgép, a motor zaja elnyomja az emberi hangot ... Az eszmék százával potyognak a korszak szülőcsatornájából. Van idő az elmélkedésre. Sok a felesleg. Bővülő nyomornegyedek Megjelenik a tömeg, s vele együtt megszületik a szorongás: hol az én helye e sokaságban? A kor egyenlőségjelet tesz az emberek közé, összehúzva az óriási hústömeget a közös sors kötelével: épp a másiktól való elszakadás vágya tesz mindenkit egyformává. Nincsenek arcvonások, hanem egyforma álarcok.



Witkacy szimbóluma annak a kornak, amely maga alatt ásta a sírgödröt, abban a hitben, virágot ültet. Szimbóluma egy olyan kultúrának, amelynek el kellett pusztulnia. Nem szükségszerűségről volt szó, hanem a rendszer, az ismétlés, az újjászületés önkényéről. Műveiben nyoma sincs naivitásnak vagy álmodozásnak: belátta azt, hogy minden hangos robajjal, s sok szenvedéssel ér véget. A koncentrikus körök világa nem létezik, csupán a vágy a középpont után. Nincs fejlődés, csak illúzió, s egyazon dolgok koronkénti másként elrendeződése. Witkacy végtelenül pesszimista. Komor hangja azonban az iróniában, a fantasztikumban és az abszurdban oldódik fel. Zavarba ejtő személyiség, még zavarba ejtőbb életművel. A lengyel irodalom talán legmeghatározóbb alakja, mégsem vált sosem második Mickiewicz-é. Semmiféle enyhe vagy épp radikális nacionalista kánon nem talál rajta fogást, képtelenség őt bekebelezni és megbélyegezni. Félve, halkan, remegő ajkakkal mondja a lengyel: „igen, azért mégiscsak a miénk volt … a miénk is.” Witkacy Lengyelországban született, itt élt, s lengyelül alkotott, s igen a Telhetetlenség című monumentális regényének színhelye a lassú „elkínaizálódásában” eltűnő Lengyelország. Ennyiben talán mégiscsak igazi lengyel volt. Önmagában hordta szülőhazája történelmét, szorongásait, s annak a tapasztalatát milyen olyan országban élni, amely több mint száz évig hiányzott a térképekről. Ennél több volt. Witkacy a létezés legmélyére szeretett volna leásni, találni valami állandót, amelybe kapaszkodva vidáman várhatja az elmúlást. Kutatta, s mégis rettegett attól, hogy talál valamit, ami mellett el kell köteleznie magát. Életműve a megtestesült paradoxon: hagyományt akart teremteni, ám ezzel egy időben menekült is előle. Dráma-, és regényíró, festő, fényképész, filozófus. Lenyomata egy olyan kornak, ahol az identitás maradandósága kérdőjeleződött meg. Szivacsként szívta magába az eszméket, egy ideig hagyta őket hatni, majd miután már nem volt szüksége rájuk, elhajította őket. Csillapíthatatlan kíváncsisággal vizsgált mindent, ám nem maradt háta mögött más, csak elhasznált gondolatok, eszmék jól megrágott, majd kiköpött darabjai. A rombolás volt Witkacy igazi művészete. Felrúgni a szabályokat, újakat alkotni, majd összezúzni mindent. Az ihlet sem más, mint a rabságtól való félelem egy megnyilvánulási formája. Witkacy művészete a vég nélküli menekülés ábrázolása. Nem fogad el nyugvópontot, hiszen a kor sem ajánl fel semmit a pihenőhelyeknek álcázott vágóhidakon kívül. 

A közös álarcok elől menekült Witkacy? Az ismétlések sorozatából felépülő történelem egy szükségszerű apokalipszisben pusztítja el önmagát, hogy szabad utat engedjen az új kezdetnek. Az apokalipszis előjele pedig az unalom. Witkacy-t az „életunalom” vette körül, a tett nála nem csupán vágyként, hanem meghatározó erőként működött: dolgoznia kellett, mint egy megszállott, hogy az unalom ragálya ne érje utol őt. Művészete a tömeg hangjait túlüvöltő jajveszékelés. Nem figyelmeztetni akar, csupán hallani saját hangját. Csupán létezni, s életben tartani a rabságtól való félelmet, fenntartani a rab-létet, hiszen csak a leláncolt képes beszélni a szabadságról. Witkacy nem volt szabad. Ezt tudta jól. Ahogy senki sem az, aki lélegzik. A világ egy megállíthatatlanul pusztuló organizmus. Az élet esszenciája a haldoklás. A mindent elpusztító ellenség arctalan és sokáig észrevétlen marad. Ekkor üti fel a fejét az unalom. Amikor már nem érdemes belekezdeni semmibe. Witkacy elfogadta a rendszert, mégis lázadt ellene, csupán azzal, hogy nem volt hajlandó részesedni ebben benne. Ha csupán félig tudott véghezvinni valamit, alkotott. Rendezetlenül hátra maradt torzók rengetege még mindig többet ér, mint egy csontváz a végtelen pusztaság előterében.



Két regényt írt. Talán nem is kellett több. Az ősz búcsújának 1925 júniusában kezdett neki. Két hónap alatt elkészült vele. A regény főszereplője Atanazy Bazakbal. Nem hős, hanem jelkép, amely ugyan még őriz magában valamit a Witkacy-t megelőző európai irodalom regényhőseinek tulajdonságaiból. Hogy felismerhetővé váljon, minek is kell elpusztulnia. E hagyomány folytathatatlan. A regénynek át kell alakulnia. Witkacy nem az utat mutatja meg. Kezdeményez. Elkezd valamit, tudva azt, hogy a befejezés nem az ő feladata. A regény műfaját fel kell fordítani, széttépni, s a romokból valami teljesen mást megépíteni. A forma nem fontos. Olvashatatlan könyvet is lehet, sőt kell írni. A tartalom a lényeg. A regénynek nem a valóság mellett kell léteznie, hanem a valóságról kell szólnia. A regény „valóságszelet”. A művészet sem lehet valamiféle félreeső sziget, ahová az ember száműzheti magát. A világháborúkat megelőző kor legnagyobb bűne talán ez volt. A művészet kisajátítása. Az akkori aktuális regénynek épp ezért kell pusztulnia. Tartalmában fordult ugyanis el a valóságtól. Witkacy regényei (regénypróbálkozásai) nem is újítások voltak, csupán visszafordítás abba az irányba, amelytől e műfaj távolodni akart.

Nincs határozott választóvonal a valóság és a műalkotás között. A regény előszava alapján Witkacy tisztában lehetett a jövőbeli támadások milyenségéről és minőségéről. „Kellemetlen ellenségeknek” nevezi a támadókat, s e kellemetlen ellenségek töltik meg lapjait, akiket nem a fantázia keltett életre, csupán lemásolta azt, ami épp szemei előtt táncolt. Kellemetlen ellenségek korában alkotott: nincs határozott fogalomrendszer, csak a káosz, a tömeg, amely egyetlen óriási, figyelő szempárrá alakulva, keresi hová is tartson, hová tartozzon. Mindenféle eszme megtalálja a maga követőit és áldozatait. E sokaság pedig megszüli a kényelmet: inkább beállni egy kígyózó sorba, semmint újat alkotni. Atanazy jelkép, mintegy annak a kétségbeesésnek a megtestesült alakja, aki retteg, hogy már mindent kimondtak, s nem maradt más örökség a múltból, csak a néma vegetálás folytatása. Minden az izmusok iránya felé nyúlik, ezekben oldódik fel, s múlik ki végleg fogcsikorgató fájdalom közepette.

A lét lényege az unalom. Atanazy tragédiája nem abban van, hogy ezt nem akarja észrevenni. Tökéletesen látja mi zajlik körülötte. Ismeri az elméletek világát, amely távol van a tapasztalatoktól, még sincs ereje változtatni. A tehetetlenség és az unalom e pontján már nem igazán fontos, hogyan is látjuk a valóságot. Csak legyen még hely élni benne a lehető legőrültebb módon. Bármi megtörténhet: indiai orgiák, folyamatos valláscserék vagy akár egy medvét is megkínálhatunk némi kokainnal. A haldokló hedonizmusa. Az utolsókat rúgó életláz ereje. Akár pestis idején mulató tömeg: az ajtókon túl tombol a járvány, ám épp ez ad engedélyt a létezés határok és kompromisszumok nélküli élvezetéhez. Itt már nem az idő számít. Nem az a fontos, hogy milyen gyorsan is végez velem a ragály, hanem a tartalom, amivel meg tudom tölteni a megmaradt órákat. Kokainnal hintett világ ez, ahol a szabad levegő a legmérgesebb kábítószer. Forradalomra váró légkör Witkacy mesevilága. A készülődés azonban mintha a végtelenségig elnyújtózna. A forradalomhoz szükséges hő és elszántság hiányzik. Atanazy a felesleges ember típusát jelképezi. Persze, ezzel nem mondtunk semmi újat. S mégis miben különbözik elődeitől? Ő ráébred saját feleslegességére, s arra, hogy hiányzik a kor, ami megszüli a tragédiát, legalábbis ami hozzásegít annak kialakulásához. Nincs igazi Hamlet, hanem ál-Hamletek beláthatatlan tömkelege, mindannyian hirdetve saját különlegességüket. Az eredetinek szánt és hitt hangok azonban elvesznek egymás kavalkádjában. A tett halott. A cselekvés vágya virágzik. A tömeget alkotó testek sem mások, mint belülről már régen kirágott és kiszáradt héjak. Díszek, hogy a világ, a világuk még mozgásban maradhasson. Az élet álcája. Vonagló törzsek, kezek, lábak és herék nélkül. 



„Gépiesen lépdelt az egyre népesebb utcán. A város mindenfajta terv nélkül épült. Akárcsak London egyes negyedeiben, itt is egymásba értek a legszörnyűségesebb nyomornegyedek és a viszonylag rendes utcák. Atanazy egyszeriben közönséges kis senkinek érezte magát: minden lelki furcsaságával, megszületni képtelen világ- és életfelfogásával együtt elnyelte a hideg, sáros őszi utca.” A regényhős, mint a valóság embereinek modellje, befejezhetetlen. Meddig tart a nevelődés? Hol van a goethei-elmélet? Érvényes-e- egyáltalán? Vagy épp ez lenne a kor egyetlen megfogható bizonyossága: párzani és zabálni akaró testek, megszületni képtelen világfelfogással? Csak az elemi létet fenntartani, amelyet nem a tudatosság, hanem mélyre elültetett ösztönök vezérelnek? Talán valóban a punci diktálta logika az egyetlen belátható rendszer. Minden más imbolyog, s minden út egy újabb testnyílásba vezet. „Hiányzott a szökkenéshez szükséges ugródeszka.” A célok, ambíciók, vágyak lassan elhalványulnak, s nem marad más csupán egy halálra váró, vegetáló test, saját testnedveiben fuldokolva. Eldeformálódott koraszülöttek világa ez, ahol nemhogy idő, de a módja sincs meg a kiteljesedésnek. 

Az ősz búcsúja felfrissülésre váró kor regénye. Egy korszaké, amelynek szükségszerűen el kell halnia. Witkacy könyve e végórákban játszódik. Atanazy maga is belátja: mindez csak illúzió, nincs újabb kor, csupán ismétlés, s a végítélet átmenetinek hitt idejének végtelen meghosszabbodása. Remény nélkül pusztul el, mintegy önként sétálva a hóhérok lábai elé. Atanazy nem halt meg, csak „megszűnt élni”. Élet és halál között nem nagy a különbség. Egyazon érem másik oldala. E felfogás a halál tényét ugyan enyhébbé teszi, ám nem úgy az élet fogalmát, amely nem más ebben a megvilágításban, mint a halotti tor előtti hosszú-hosszú készülődés. 

Witkacy-nál még őszintének tűnt az azóta közhellyé vált mondás: minden író ugyanazt a regényt írja. A Telhetetlenség nem Az ősz búcsújának folytatása. Sokkal inkább annak kiegészítése, s átírása. Regényművészete talán ezért rúgott „mindössze” két műre. Amit tudott leírt, a többi az őt követő generációk dolga. A két regény e folytathatóság szempontjából a megtestesült önkény: Witkacy-t nem lehet másolni, nem lehet folytatni, s nem is lehet visszatérni ahhoz a regénytípushoz, melyet szétrombolt. Elkerülhetetlen.



Genezyp Kapen az új Atanazy. Az újabb rab. Miféle rabságról van szó? A fiú rémálma konkretizálja e szorongást: „Látta magát mint szürke majmot, amint a ketrechez dörgölőzik, és nem tud átmenni a másik hasonló majomhoz.” A szabadság korlátozása nem a rácsokban, hanem a cselekvés képtelenségében van. Mikor akadályozva vagyok abban, hogy a másikat, egy társat megközelíthessek. Tömeg vonul az utcákon, Witkacy hősei mégis egyedül vannak. A magány tesz igazi rabbá. 

Genezyp kétségeesetten küzd, hogy jövőjébe beletuszkolhasson mindent, ami mozgatható, csapong az eszmék, s az emberek között, elkényelmesedve abban a tudatban, hogy a tettek odébb tolhatók későbbi használatra. Retteg, mert valahol tudja, hogy nem alkalmas az életre: „Halálos félelmet árasztott az élet: nem ő félt, hanem a jövő menekült előle pánikszerűen. Megint vágyat érzett a cselekvésre.” A jövő felhasított gyomor. Egy megcsonkított testrész, „tátongó, véres lyuk”, amelybe belemászni lehet csupán, akár egy elhajított jelmezbe, s tettetni az életet.

„Szeretnék mindent megváltoztatni, hogy olyan legyen, amilyennek lennie kell” - mondja Genezyp. Szavaiban benne rejlik a kor nyomorúságos álma, amelyben reszket egy belső félelem, nem az elegendő energiát, hanem a képességet illetően. Alkalmas vagyok-e arra egyáltalán, hogy változtassak? Egy kor, amely mindenkivel elhiteti önön különlegességét és pótolhatatlanságát, ám amely nem nyújt megoldási javaslatot arra nézve, mit is kell tennie az egyénnek, ha rájön önön személye „hétköznapiságára”. Mert nincs is rémesebb a „hétköznapi” fogalmánál. 

Az igazi tragédia itt már elmarad. Akármennyire is szánalmas volt Atanazy halála Az ősz búcsújában, volt benne valami, amit hősiesnek, méltónak lehetett mondani. A Telhetetlenség Lengyelországát végül eléri a kínai fal. Genezyp alkalmatlan az önálló életre. Apára, vezérre volt szüksége, akit Lomposiewicz alakjában meg is talált. Hiszen „alattvalónak lenni” egyben megszabadulás tetteink súlyától. A regény végét az imádott Lomposiewiczet lefejezik a kínaiak: „Felemelte a fűből Lomposiewicz dühös, elszánt fejét, amely nyakán keresztül vért és velőt okádott, óvatosan előrehajolt és megcsókolta a száját, amelyen még érződött az ő illata. Micsoda obszcenitás! Vért folyt a szájából.” Immár nem a regényhőst végzik ki. Minden szétesett. Genezyp sorsa az elkínaizálódás. Saját halálát sem választhatja meg. Az álarcot mégiscsak fel kell venni. Witkacy iróniája maró és végtelenül komoly: Genezyp nem anti-hős. Létezése, és belépése az irodalomba a kételyt erősíti meg, hogy a klasszikus regényhősök egyszerűen kimerültek.

A regény valóságszelet – szól Witkacy ars poeticája. Nem önmagában és önmagáért létező, hanem egyéb valóságdarabok megszámlálhatatlan nyalábjaiba kapaszkodó erő. A valóságszeletek egyesülnek. A regény eléri a valóság határát. A légzés üteme változik Witkiewicz után. Hatása megkérdőjelezhetetlen. Miféle hatás ez? Annak a hajlamnak a bemutatása, hogy a külső valóság elől nincs menedék, s ha találunk is, az csupán a kényelem illúziója, s önön gyávaságunk jelképe. 

A külvilág nem csalta meg Witkacy művészetét. Utolérte. A félelem a mozgó kínai faltól valósággá vált. 1937. szeptember 17-én a szovjet Vörös Hadsereg betört Lengyelország keleti részére. Nyugaton már második hete tartott a német offenzíva. Az arctalan elnyomó erő mozgásban volt. A szabad hely szűkült, s nem marad más, mint a drog, s némi életlen kés, felszabdalni a testet. Nem öngyilkosság volt, hanem az egyetlen logikus lépés. Mert a végén talán mégiscsak engedelmeskedni kell a logikának. Így vagy úgy, de minden rab eljut a bitófáig. Witkiewicz nem halt meg, Megszűnt élni.


Idézetek: 
Stanisłav Ignacy Witkiwewicz - Az ősz búcsúja, ford.: Körner Gábor, Jelenkor Kiadó, Pécs, 2002
Stanisłav Ignacy Witkiwewicz - Telhetetlenség, ford.: Körner Gábor, Jelenkor Kiadó, Pécs, 2005

2014. március 4., kedd

Háború és születés - War and birth


Unokahúgom születésnapja. Jobban mondva megszületésének napja. Talán erre lenne érdemes igazán emlékezni. A születésre. A sokk, s a fájdalom eltörli az emlékeket. Ugyan ki akar emlékezni a csalódásokra? A születés az első nagy csalódás, hogy egy jól belátható határokkal ellátott helyen kívül van valami más is, valami sokkal nagyobb. A méh a szabad kifejlődés kényelmének helye. A benyomások hiánya. Alattvalónak lenni egy nagyobb test részeként, felmentve mindenféle felelősség alól. A születés talán valóban az első csalódás. Ösztönös ellenállás és öntudatlan elfogadása annak, hogy a felelősség ezentúl ott lohol utánunk, akár egy második árnyék.

Ryszard Kapuscinski, a nagy lengyel kalandor és riporter a következőt írja Ukrajnáról a 90-es évek elején: „Ukrajna jövője két irányba fog fejlődni: viszonya Oroszországgal és Európával, valamint a világ többi részével. Ha ezek a kapcsolatok megfelelően fejlődnek, Ukrajna esélyei kitűnőek. … óriási nemzet több mint 50 millió emberrel – erős, rugalmas és ambiciózus.” (A Birodalom) Ma jól látni, mi volt ebben igaz, s mi volt tévedés, álom. A választás kényszere valóban élő. Ám kizáró választássá alakult, játékszerként himbálózva a világ két része között. A Krím-félszigeten történtek is két irányba mutatnak: vagy Európa, s a világ újabb háborús fészke, vagy az orosz invázió példaként szolgál a nacionalizmus tomboló reneszánszának, éltetve azt a már száz évvel ezelőtt is halott nézetet, mely szerint "egy nemzet – egy nyelv". Mindez egyazon határokon belül. Talán mégsem szükségszerű a hibákra építeni.


The birthday of my niece … actually the day of birth of my niece. Maybe the birth is the only thing on what we should remember. The shock and the pain abolish the reminiscences. Who wants to remember on the disappointments? Because the birth is the first big disappointment. We have to realize that there is an another, bigger place outside from the womb, what is the place of the free growth. The absence of impressions. Being a dependant as a part of huger body without any responsibility. Instinctual resistance and and unwitting approval of the fact the this responsibility will follow us just like a shadow.

Ryszard Kapuscinski, the famous Polish adventurer wrote the following about Ukraine at the beginning of 90's: „The future of Ukraine will develop in two directions: in terms of its relations with Russia, and in terms of its relations with Europe and the rest of the world. If these relationships unfold propitiously, Ukraine's chances are excellent. … it is a large nation of more than fifty million – strong, resilient and ambitious.” (Imperium) Today it is easy to see in what was it true, what was the miscalculation, what was simply a dream. The pressure of choice is truly alive. Between two worlds there is a country like a toy. What was happening in the Crimea could develop in two directions also: maybe it will be the focal point of a new war or the Russian invasion will become a role model of the flourishing nationalism, vitalizing the dead idea of one nation – one language inside one border. Maybe it is not necessary to build on the heap of mistakes.

2014. február 1., szombat

Utcára hajított történelem/ Recycling history



Március 19-én Budapest Szabadság terén szobrot avatnak az ország náci megszállásának hetvenedik évfordulójára … Bocsánat, kimaradt egy lényeges szó: a náci megszállás tragédiájának hetvenedik évfordulójára. Nagyság: hét és fél méter. Ábrázolni kívánt jelenet: a birodalmi sas (Németország) kíméletlenül lesújt a tehetetlen Gábriel arkangyalra (Magyarország). Következmény: forró nyári napokon árnyékot adó oszlopok, az óriási méreteken ámuló, féltékenykedő, országszerte itt-ott elszórt turulmadarak serege, s egy szándék, ami ma még nyilvánvaló, átlátszó, s nevetséges, de ami a jövőben épp észrevétlenségében válik veszélyessé, levetkőzve nevetségességét, puszta tényként élve tovább.

De miféle szándékról beszélünk? Arról, hogy a történelem puszta utcai elrendezésekkel változtatható. Talán mégsem az esztétikai hiányosságokon kell megütközni, vagy épp a finanszírozás horribilis összegén felháborodni. Hanem a némaságon, ami ezt eltűri. Tiltakoznak, persze, de korántsem elegen. Az, hogy a megszállás emlékműve tudatos történelemhamisítás egy eszköze nem titok. S nem is meglepetés. Ám évek múlva e kezdő löket fog végleg eltűnni, ellenzőivel egyetemben, lassan elnémulnak a tiltakozó ajkak is, s csak marad a könyörtelen sas, akikre tátott szájjal bámul néha egy-egy gyerek, sajnálva a madár alatt összeroppanó angyalkát.

S miért épp szobrok? Ez a legegyszerűbb megoldás. Könnyen szállítható, törhető, lopható, bezúzható, kifesthető, egyszóval tökéletes eszköze az alakításnak. Míg például Varsóban az óráskövekbe faragott, izmos munkások és munkásasszonyok még ma is büszkén emelhetik fejüket a (szocializmus eszméiből jócskán kifogyott) nap felé, addig Magyarországon a múlt eme darabjai száműzhetőek bármikor, akárcsak a Habsburg uralkodók a Hősök teréről, egy másik Gábriel árnyékából. Mert mire van szüksége a magyar népnek? Tasra, Hubára, Ondra, Kondra, Töhötömre... Álmokra, képzetekre, mesékre, s nem az egyszerű tényekre. A humor hiányzik e mentalitásból. A varsói Kultúr(Sztálin)palota és a mellette ágaskodó felhőkarcolók látványának iróniája.

A leendő szobormonstrum nem csak az elmúlt négy év „megszerkesztett káoszát” fogja szimbolizálni, s nem is csupán a hátunk mögött álló hetvenet, hanem az egész nemzet mentalitását, amit ugyan egy darabig takargatunk, ám ha jobb szelek jönnek büszkén mutogatjuk mennyire aprók, jelentéktelenek és kicsinyesek tudunk lenni. Egy mentalitást, amit inkább szégyelleni kellene, nem pedig bronzba önteni. Ha azonban erről az oldalról nézzük a szobor tervét, rá kell jönnünk, hogy nem is áll messze a magyarság esszenciájától. Kissé remegve, de kimondjuk: ez tényleg igazán magyar.

Nem a német megszállás tragédiájának emlékműve a szobor, hanem e mentalitásnak, amely szerves része az egyszerű „büszkemagyar” tudatnak: ha a szomszéd pásztor az én földemen áll, agyonütöm, s helyben eltemetem. Volt egyszer … most már nincs. Rohadjon csak a föld alatt. Ma Magyarországon a történelem fogalma olyan esendő, akár egy régi szobor valami köztéren: odébb tolható, eltakarható, pincébe helyezhető, vagy csupán egyszerűen tönkretehető, ha épp „nem áll tetszésemre.”

Magyarország nem áldozat volt, hanem cinkos. Magyarország nem Németország ellensége volt, hanem szövetségese. A németeket nem megdöbbenés várta, hanem évtizedek óta épített, kikövezett út. A birodalmi sas keresztülszáguldván Európán, végül vércafatos karmait Magyarország szűzi testébe is kíméletlenül belemarta. Súlyos veszteség. Ám ami még súlyosabb, a hirtelen támadó sast rég elkészült leszállópálya várta Árpád földjén. Nem csupán megszállták az országot, hanem szabad útjára engedték a gyengéden leszorított magyar ösztönt, s jórészt a háttérből figyelték a magyar csendőrök villámgyors kezeit, amelyek a vagonokat egy szempillantás alatt megcsonkított családokra csukták. Mert a '44 márciusában betörő németek nem elsősorban megszállók, hanem szemtanúk voltak.

Az emlékmű nem az áldozatok emléke előtt tiszteleg. A birodalmi sas és vézna Gábriel társa temetetlen és tehetetlen hullákat ráncigál. „Csak eltakarni őket, csak elföldelni a cinkosság tényét”. Apró emberek hétméteres álma mindez. Mi ebben a magyar sajátosság? A múlt valahogy mindig a fejünk fölé magasodik, s a dicsőséges árnyéka ha ugyan meg nem is óv minket, de büszkék lehetünk rá. Csak épp azt nem látjuk, hogy eme óriási árnyék forrása rozoga létrákon áll, hogy magasabbnak tűnjön.

A nemtetszés azonban idővel elmúlik, s nem marad más, mint ez a szobor, bezöldülve, s tökéletesen beilleszkedve a városi miliőbe, amellyel épp az lesz a baj, mint a legtöbb régi, kikerülendő emlékművel: észre sem vesszük, csak némán elsétálunk mellette az elfogadottság néma közönyével. Nem csupán egy szobrot fognak avatni 2014-ben Magyarországon, hanem egy évtizedes tervet is pályára állítanak: a sas marad, a magyar hóhérok emléke pedig elpárolog, akár egy tócsa a járdáról.





 A commemoration will be organized in Hungary for the 70th anniversary of German occupation fueled with a public war memorial showcase. I am sorry, I left a very important word out: a commemoration of the 70th anniversary of TRAGIC German occupation. The size of that statue: seven and a half metre. The depicted scene: the imperial eagle (Germany) tears down the powerless archangel, Gabriel (Hungary). What is this good for? Huge colums which give some pleasurable shadow in the hot summer days, range of jeaolus staues of„turulbird” all over the country and an intent what is very obvious and ridiculous today, but what in its own riciculousness will be dangerous in the near future with rebirthing itself as a fact.

But what kind of intent are we talking about? The answer is simple: the history is malleable like the picture of the streets of Budapest. Mybe we should not be schocked by the defect of aesthetics or the sum of the financial contributon. But the silence what put up with this intent. There are protesters, of course, but not so many. It is not a secret that the current power makes a tool of this sculpture in order to falsify the history. But the intent what „call forth” this monument will disappear with the protesters and nothing will remain just the tongue-tied lips.

Why sculpture? This is the easiest solution. It is easy to transport, to smash up, to steal. In the centrum of Warsaw huge muscular men and woman are turning their eyes to the direction of the splendid (and non-communist) sun. But in the towns of Hungary you cannot find any piece past like this. These kind of mounments can be exiled anytime, just like the sculptures of Habsburg-dynasty from the Heroes Square from the shadow of another Gabriel. What do the Hungarians need for? Tas, Huba, Ond, Kond, Töhötöm... They need to have dreams, superstitions, tales, but not the facts. The humor what is missing from this atitude. The irony what the Culture (Stalin) Palace contains standing next to the modern skyscrapers in Warsaw.

This war monument will be a perfect symbol of the chaos of the last 4 years in Hungary. But it will symboize the last 70 years altogether and the mentality of the whole nation what we have to keep sometimes hiding, but when the better times is coming, we are showing our how small, petty-minded and trivial we can be. But if we see the monument from this side we need to realize, that this plan is not so far from the essence of Hungarian mentality. We say tremulously: yes it is Hungarian, indeed.

This monument will not be made in remembrance of Nazi occupation, but for the memory of our „special” character which are the main pieces of the „prideful” Hungarian sense:if the neighbour sheperd are standing in my field, I am aloowed to strike him dead and bury him forever. That is the best place for him: lying under the ground. The meaning of history is frail. As frail as an old statue on the street: you are able to move, cover or smash it up, if you cannot stand to see it.

Hungary was a partner, a pauder and not a victim. Hungary was not an enemy of Germany, it was its ally. Old-established, ready roads were waiting for the German arrival, not a surprise. The huge imperial eagle had rushed through Europe, and at the end sticked his bloody claws in the maidenlike body of Hungary. The damage was deep and serious. But the shadow of the eagle came before than the real one. The Nazis did not just occupy the country but created an open road for repressed instinct. The oppressor German army were masterminding the events and watching the deeds of the Hungarian gendarmes and the military policies those who shut the doors of the wagons on mutiliated families. The Germans were not oppressors in the first place, they were witnesses.

The memorial have not been saluting the memory of the victims. This eagle and this Gabriel are tousling the unburied and helpless dead. What do we want? Just cover the fact of being a pander. What is this sculpture? A big dream of small people. This is what all about. Where is the Hungarian nature in this? The prideful shadows of our past is always towering above our head. The shadow is too weak to defend us, but we can be proud of it. On the other hand we are not able to see that this past is standing on a shaky ladder on order to look out taller.

The useless displeasure, what is surrounding this statue now, will disappear and nothing will remain just this „artwork”, becoming a little bit green because of the weather and fitting in the picture of the Szabadság Square. What is the real problem? We won't catch sight of it just walk next to it with the acceptance of silent coldness. It won't be a simple showcase in Hungary in the year of 2014, it is an attempt to put into orbit a plan for the future: the opposition of the eagle and Gabriel have to remain, and the reminiscence of executioner will disappear just like a puddle from the pavement.