2014. április 13., vasárnap
Alien and unpleasant - Interview with Pawel Spiewak, the director of Emanuel Ringelblum Jewish Historical Istitute
A goon,
fat Jewish man carries his own belly with a wheelbarrow. A rabbi
treads a map of Poland unmercifully. A group of Hebrew men are
laughing at the crucified woman who symbolizes Poland itself. These
are cartoons which became cruel prejudices. And after becoming
prejudices they turned into false facts which celebrate their
renaissance today. A new
exhibition in Warsaw displays about 300 caricatures from the period
between 1919 and 1939. The exhibition, which is being hosted by the
Jewish Historical Institute in Warsaw, tries to highlight the use of
the cartoons which were published in Polish press like Gospodarka
Zydów or Pod Pregierzem in the middle of the time when antisemitism
was common in Europe. These
prewar pictures were made almost 90 years ago. Are they old? Yes, of
course. The cartoons are very old. Are they already a part of the
past? We cannot answer this question so easily. We were partly talking with Mr. Spiewak about the exhibition and partly about present of the drawings today.
What
was your aim with this exhibition?
My aim
was mostly historical. I did not want to speak about the contemporary
times or to discuss the hate speech in the political and the public
discourse now, but we had to show
how deep and how strong was the antisemitism before the war, how it
looked like, what kind of patterns were used to produce negative
image of Jews.
Simply we wanted to
show three elements in this exhibition. First of all how Jewish
bodies were exhibited, because, as you could see, they were drawn in
a very special manner: they are ugly, fat and disgusting persons with
big belly and nouse. This is the essence, I think: they are not human
beings, but more closed to the rats and vermins. This kind of
humiliation of the Jews was just one step closer to the propaganda
which was used by the Germans during the occupation. They wanted to
produce the image that the Jews have no human traits. It was quite
important. This kind of picture created some kind of division between
the normal people and the Jews, who are strange and not fully human
beings.
The second main
element of the exhibition was to show the subject of how could a
minority control the majority. I mean the false beliefs about Jews:
they are controlling the litelature, all the money belongs to the
them and so on. The false belief of everything was in the Jewish
hands and the Poles were the victims.
The third element
which we wanted to show is the most shocking: the idea of solving the
Jewish case. It was visible, you can see on the drawings, they wanted
to adapt some ideas: to send them to Madagascar for example. They
should have been simply vanished. But the methods of how they should
precisely vanished is a completely different question.
I think these cartoons
are part of the Polish history. It was very strong image of the Jews
in Poland before the war. We wanted simply to show how intense and
how negative was the picture about the Jews between the wars and
point out the fact that they had the right to feel themselves very
badly before the Second World War. They felt like an alien and they
were threaten by not only physical but also symbolical aggression.
The question of the
contemporary times is competely different story. It does not mean
that I want to say that the same kind of pictures do not still exist,
perhabs they are. But what is uniting the prewar times to the
contemporary events is the question of technic and application: how
to produce an image for someone who is alien? What kind of language,
icons and patterns are used to create of hate speech.
Why did they use caricatures? What is the essence of this
cartoons? How can you describe the power off these drawings?
This kind of drawings was presented in every country all over Europe
before the war. Sometimes I have such a feeling that these drawings
were the same in Germany, in France and perhaps in Hungary too. The
antisemitic language was very dominant in the twentieth century. I
think the main question needs to elaborate a bit more. The question
of the extent of nationalistic and antisemitic speech. On one hand
they are completely different from each other, but on the other hand
the connection between them is strong. We have to address this
question precisely. Nationalism usually created tensions between the
nations, but antisemitism was also an element to unit them. One
country can make a war on the other but at the same time they can
have common roots on the fields of antisemitism.
What were the key factors enabling the propaganda to succeed in
convincing people as to how „evil” the Jews were? Was it
religion, was it nationalism, or were it low subsistence and
financial problems?
In
Poland it was connected firstly with religion. Just think about the
crucification: the Jews should be blamed everywhere by all generation
because of their responsibility of Christ's death. It is only one
story but quite important and quite influential one in Europe.
Completely different stories connected with the political antisemitism
which started to exist firstly in German and Austria in the 19.
century and later France, Russia and Poland started to follow these
examples. Let me mention a quite famous and influential Polish writer,
Zofia Kossak-Szczuczka. She wrote a memoir about her life in the
Eastern part of Poland. She used the language which was lied by the
drawings. Jews with specific thoughts, different shape of ears, lips
and so on. According to her the Jews are responsible for the growing
anti-religious thinking and the Bolshevik revolution is the part of
the Jewish conspiracy. The fighters were not only revolting against
the tsarism and the Russian Empire, but it was a revolution against
God. All of this was done by the Jews. She wrote that they are
responsible for strong and aggressive atheism. On the other hand she
was a good Christian, and one of the members of the Underground
Movement, which was saving the Jews during the war. She stated that
the Jews have to take the responsibility for their own suffering,
because they are not only victims but also perpetrators who advertise the atheistic views. And now
they are punished by the Germans. But at the same time as a Christian
she must have defended every human being.
Caricatures become prejudices. Prejudices turn into false facts.
The „evolution” of hate speech. Could we use the word of
„evolution” to describe the phenomenon of growing antisemitism or
of any kind of hatred against other groups in many places in Europe?
Take
a look for example at the Bosnians' hate towards the Serbs. I do not
think that they used such kind of pictures. But antisemitism produced
a special kind of image for the enemy: the Jews were the enemies of
the international scale, for example. It is enough to mention Henry
Ford, the founder of the Ford Company. He was obsessed in his
antisemitism, and repeated the same kind of language which was used
by the Germans. This kind of ideas were moving from place to place
and every time with the same phrases: the Jewish conspiracy will
destroy the world, and so on. This sense of antisemitism was visible
especially after the Soviet revolution. The theory of Jewish
conspiracy was born that time mostly thanks to the book of The
protocols of the Elders of Zion.
It was written in the beginning of the twentieth century in Russia,
but it was translated into foreign languages and disseminated
internationally only in the early twenties. Antisemitism got lots of
energy because of this book. It was quite influential before, during
and especially after the war. Just take a look at the nature of hate
speech after the war, in which the main ingredient was the concept of
Judeo-bolsevisms.
How popular were the newspapers in which the caricatures were
published, how big was their circulation and how many people could
actually have had access to them?
These were quite influential nationalistic newspapers. But not only
simple nationalistic or fascist, but also democratic papers. I do not
have precise information about the circulation, it depended on where
they were published. Some regions of Poland were more antisemitic
than others. In general it was influenced by the people's
imagination. A whole generation grew up with these prejudices about
the „evil Jews” which were used by their parents and
grandparents.
Where were they sold and who were the buyers by social strata?
It
is not easy to answer. Mostly it depends on the number of the people
who were able to read and to spend a few grosz
for these papers. The buyers were mostly the members of the lower
middle class. Some of the antisemitic elements did not only present as
part of newspapers but also - we showed the exhibition – different
leaflets were distributed among people.
What is the brief common history of media and antisemitism? If we
are talking about caricatures, we are talking simultaneously about
the media. Where is the starting point of the responsibility of
media? Let me put it this way: does and can exist the antisemitism
and any kind of hatred without the involvement of media?
In the past antisemitism was very connected to religion but the
economic position was also a key factor. Lot of Jews in Poland was
working as a craftsman for example, but mostly they were merchants,
they were buying things from the peasants and selling them later.
Negative attitudes toward the Jews were connected to these special
economic position. But it was not a Polish phenomenon. The same had
happened in every other country. The intent with these cartoons was
ideological. People who were writing and drawing for these papers
produced a special language with false facts. It is simple: writing
or drawing about this falsities… It is the point of responsibility
of media.
And
what about today? I am thinking also about the influence of
globalization. Facebook, Twitter, Youtube, Tumblr and blogs, if we
mention the main sites, where the drawings, pictures and cartoons
appear. How can they shape the thoughts of people? Is there
difference between the influence now and decades ago?
Yes, it looks like a new chapter of antisemitism. In some countries
the Nazi symbols are completely acceptable. For example in Greece. As
I see the new kind of antisemitism in Europe is more an more
powerful. The efforts to eliminate it are too weak. This is a very
strong pressure for the political elites to abandon this kind of
language. Because to stop and to fight against this attitude is two
different things. But what is new in it? I think the role of Israel.
People nowadays tend to think that we have to blame Israel for
everything which is bad. This point of view is not so popular in
Poland, but for example in Germany, in France or in he Scandinavian
countries is quite influential.
When I was asking about the contemporary cartoons I was thinking
about the Palestinian-Jewish conflict in the Middle-East. As we can
see, Arab antisemitism is inspired by the old European drawings, and
this „new antisemitism” is leaking back to Europe. Is it really a
new phenomenon in the history of antisemitism or are we drinking old
wines from new bottles?
On one hand we are using new bottles. I am thinking about blaming
Israel as I said before. But the „new” cartoons are using the
same language, so we are drinking the old wines. I am not able to
make any commence in the case of Youtube for example, because I am
using it very rarely. But at the same time I have a positive
feelings, because if you compare the level of the antisemitism 30
years ago and now, we are able to see real changes. People are more
sensitive to this question of tolerance here in Poland, and they
understand better that the Jews were victims of the second World War.
Poles and other nations took responsibility for the committed crimes.
As I see now Poland is not so obsessed with antisemitism than other
countries. We have nationalistic movements but these have been not so
strong and radical like Jobbik in Hungary for example.
As I see this kind of exhibition can help people to face with the
facts that happened in their country decades ago. To be honest, I can
hardly imagine organizing similar exhibition in Hungary now.
This kind of exhibition is a symbol of success. No-one wanted to
attack us because of this exhibition. Of course, people are not so
happy to live with these kinds of memories. Poles tend to forget
that the Second Polish Republic was not the greatest country in the
world. It was a flourishing society but the antisemitism took root
that time. I like very much a Czeslaw Milosz's formula. He wrote that
Poland is a very good nation composed by very bad people. This is
something what is true. Some Poles hated Jews, they had a very
negative attitude toward them but no-one was thinking about making
concentration camps for killing them there.
Maybe we should
organize a similar exhibition together. It would be a comparative
exhibition showing what kind of images was using in Hungary before
the war. If you compare the cartoons and its language in different
countries it would be possible to understand why Europe was so
infected by antisemitism.
Numerous
politicians are afraid of criticizing the hatred, in order to keep
voters' trust, and the antisemitic parties of the extreme right are
getting stronger all around Europe. Neo-nazis are quite powerful,
especially among young people. Is this phenomenon could be the proof
of the power of the Internet?
It is hard to answer to this question. If you see the deeds of
football hooligans or just listen some music what is prepared for
youth, you can see that they use only hate speech. But I do not think
at the same time that they would understand what they are doing.
Mostly I have the feeling that young people are prone to listen to
radical language. This is the point. They are using the antisemitic
language because the Jew is someone who they could hate without
normal reasons. But who is the real Jew, what is the Jewish culture,
what was the Jews before the war… I do not think that they know
anything about these things. They are able to learn something from
their textbooks, but what they can find there is not enough. I think
that their negative emotions are not directed against anyone
personally. I do not feel myself unsafe here in Poland and no-one of
my Jewish friends are really threaten. They could feel a little bit
alienated, but it does not mean that they should feel threatened by
their neighbours.
So what is really powerful is the nature of radical language.
Yes, mostly because of the social situation and economic crisis. I
think that your generation will be the first one which will have
worse life than your parents had. You could have made carrier twenty
years ago. I am not saying that it was easy but the possibilities
were much more favorable than now.
In the light of the ongoing antagonism in the Middle-East, and
violent and less violent actions here in Europe (the murders of gypsy
families in Hungary a few years ago or the bloody fights in Greece
between the members of Golden Dawn and its opponents) what can be the
future of „new antisemitism”, racist or any kind of hatred if it
truly exists?
I believe that the majority of people understand quite well that
this is not the answer to the situation. The strong nationalism is
very serious and dangerous. It seems to me that these all
nationalistic conflicts are a big part of our European heritage.
Creating enemies unites the countries. Enemies, not in my opinion but
in opinion of numerous political movements. It is almost the same
story what I told you about the antisemitism. Anti-Muslim,
anti-African language is much more stronger than the attempts to
justify these people.
2014. április 9., szerda
Hátramaradt plakátok
A napokban elkezdett Szabadság téri
emlékmű építésén nincs is mit csodálkozni. Átverés? Persze,
hogy az. Mind a körülményeket tekintve, mind pedig azt, amit
szimbolizálni fog. Bizonyítéka annak a kétségbevonhatatlan
ténynek, hogy a kormánypárt felhatalmazta magát mindenre,
hangoztatva a pár nappal ezelőtt lezajlott népszavazás
eredményét: a nép újból kétharmados bizalmat adott, ergo azt
csinál, amit csak akar. Bármit, ahogy a miniszterelnök három
nappal ezelőtt hűen demonstrálta a nemzetközi sajtótájékoztatón
azt a csökönyös mentalitást, amely meghatározta az elmúlt négy
év kormányzását, s ami meg fogja határozni az előttünk álló
hosszú éveket, akár évtizedeket is. Akármilyen kritikával is
élünk, tartalmasabb választ nem várhatunk a „maga honnan jött”,
„a nép is ezt akarta” vagy a „nép hangot adott akaratának”
félmondatoknál. A legnagyobb probléma azonban épp az, hogy ez a
„nép” a szavazók 44 százalékát jelenti „csupán”. Alig
több mint kétmillió embert egy tízmilliós országban,
beleszámítva a több százezer határon túl élő „honfitárs”
vagy „nem honfitárs”, ergo „menekülő” szavazatát vagy épp
némaságát is. Nem a többséggel van a probléma, hanem azzal a
magatartással, amely az azon kívül-, túlállókat ellenséggé
teszi. Persze a túlzásokat már megszoktuk. A siker még bukás
formájában is siker marad, ha úgy akarják. Márpedig a Fidesz
2010-hez képest több százezer szavazót veszített. Erről nem
igazán beszéltek. S arról sem, hogy a pártok közül egyedül a
Jobbiknak sikerült növelnie (nem kis mértékben) szavazóinak
bázisát.
Fárasztó lenne levonni a vasárnapi
szavazás konzekvenciáit. Nem az lenne az érdekes, amit már többen
is elmondtak azóta, hanem mindaz, hogy mindezt a választások előtt
is fel lehetett vázolni. Április 6-a forgatókönyvét előre
megírták. Ehhez nem volt szükség semmiféle jobboldali
médiabirodalom önkényére, vagy épp az új választási rendszer
állítólagos igazságtalanságára. Elég volt némi radikalizmus,
középszerűség, és nevetséges, harmatgyenge baloldali
politikusok egész hadserege. Mert az „elmúlt nyolc évet” lehet
kritizálni. Nem folyt akkor más, csak az úgynevezett átlagemberek
szakszerű kifosztása, amely sikerre vitte még 2014-ben is a Fidesz
és a Jobbik kiüresedett pénztárcákat
megcélzó kampányát. A múlt kísért. Vagy talán már végzett
is örökre a baloldallal, nem hagyva mást belőlük, mint némi
vöröses, halvány színt a Parlamentben, egy ellenzék látszatát,
üres és mozgatható bábokkal.
A baloldal halott. S az is marad, ha
ebben a formájában, ezekkel a hiteltelen emberekkel működik
tovább. Az MSZP-t csak az összefogás mentette meg attól, hogy a
statisztikában ne a Jobbik mögött kullogjon. S addig nem is fog
elérni semmilyen eredményt, amíg nem fűti más csak a bosszú,
mindezt azon orbáni eszközökkel elérve, ami őket is perifériára
sodorta. Az ellenzék csodaszarvasa Bajnai Gordon volt. Elszántnak
tűnt 2012. október 23-án. A nagy visszatérés. Az intellektuel.
Erőt bár nem sugárzott, bíztunk benne, mert nem volt más. Alig
másfél év elteltével nem maradt belőle egyéb, mint
intellektusának halvány fényében melegedő háttérember, a
szavazás utolsó pillanatában még bohócnak átvedlő ficsúr,
arcán némi bizonytalansággal: „talán ez még sem a legjobb
ötlet...”
Egy barátom azt mondta, ez az ország
lehúzza az embert. Akartam nem egyet érteni. Tiltakozni. De
semmilyen ellenérv nem jutott eszembe. Nemrég jártam otthon.
Család, barátok, s megállíthatatlan panaszáradat, messze a
száraz politikától. Minden beszűkül a négy fal közé, ahonnan
nem az az fontos, hogy ki a miniszterelnök, ki az ellenzék, vagy
épp mi jelet a jobboldali radikalizmus, hanem az, hogy legyen elég
pénz kihúzni a hónap végéig. Ahol gondot jelent a fodrász, az
internet fizetése, a kölcsön, vagy épp egy délutáni fagylalt a
sarki cukrászdában. Szinte pofon vágott a látvány, ami fogadott.
Kopott, szakadt ruhák, fogatlan mosolyok, üres tekintetek a buszok
ablakaira tapadva, elfeledett figurák, akiket négyévente
elővesznek, elhitetve velük „pillanatnyi nélkülözhetetlenségüket”.
Mindezt megemlítem B.-nek is. Elmosolyodik. Azt mondja túlzom. „Nem
annyira rossz” - mondja. Mégsem tudom másként látni az egészet hat
hosszú hónap után, ami elválaszt a magyar utcák erősödő
melankóliájától. „Varsóban nincs 'leélt' ember?" - kérdi. Dehogy
nincs. De ott biztosan megfordulnék utánuk, csodálkozva egy
pillanatig az ide-nem-illőségükön. Otthon ez nem így van. Az ember
kénytelen mereven előre tekinteni, különben orra bukik. Be
kellett látnom, hogy barátomnak igaza van. Bár eddig nem sok
helyen jártam a világban, sehol sem éreztem magam annyira
elnyomottnak, elkeseredettnek, mint a magyar járdaköveken.
Legalábbis, ha az utolsó hónapjaimat nézem, melyeket az országban
töltöttem. Lassan ábrándultam ki mindebből, épp olyan lassan,
amilyen ütemben felismertem, hogy ellenséget csinálnak belőlem
ott, ahol születtem. Mert, aki nem velük van, hát ellenük.
Márpedig én nem lehetek velük.
Magyarország felszívja az embert,
akár egy bűzös pöcegödör, megemészti és kiokádja. Alig látni
boldog embert, és aki annak is hiszi magát szerencsés vagy épp
saját függetlenségének illúziójában fürdő önkéntes
rabszolga. A Fidesz és a Jobbik kampánya egyértelműen a korgó
gyomrok enyhítésére ajánlott némi „fejadagot”. Míg a
baloldal mindezt kihagyva, arról próbálta meggyőzni az embereket,
hogy a Fidesz miként manipulál, hamisít, alkotmányoz. Ám
kihagyta a lényeget: pontosan és egyértelműen megfogalmazni miért
rossz arra az oldalra szavazni. Mindegy, hogy mi adja a jóleső
árnyékot: egy újabb Horthy-szobor vagy egy megrémült Gábriel. A
lényeg, hogy ott az árnyékban legyen valami ehető. Valami
rágható. Évekkel ezelőtt egy tanárom figyelmeztetett, ne
foglalkozzam politikával. Később azonban rá kellett jönnöm,
hogy a környezet kényszeríti az embert arra, ami épp fertőzi a
levegőt. Nem a politika fertőz. Hanem az az önkény, makacság és
gyengeség, ami körülveszi az embert. Ahogy Hajnóczy mondaná: itt
nem lehet másról írni, csak az igazát követelő fűtőről. A
2014-es választás kudarc. Az egész országé. Bár hibáztatni nem
lehet senkit. Senki nem vágja le a kezet, amelyik enni ad. Ám azt
igen, amelyik figyelmeztetőül orrba akar csapni.
Innen nézve talán mégis van helye a
Szabadság téri szobormonstrumnak. Kell egy lenyomat, kell valami
kézzelfogható, ami emlékeztet arra, hogy létezett egykor egy
olyan időszak, ahol a népesség húsz százalékára alapozva és
hivatkozva bármit el lehetett követni, mélyre ágyazva a jelenlegi
kormánypárt azon nyilvánvaló, de mégis láthatatlan törekvéseit,
amely egybeköti őket a szélsőjobboldallal. Hiszen utóbbi nem
tesz mást csak kiegészít, valamint kimondja azt, ami az előbbi
fejében jár már évek óta. Hogy ebből a szemszögből mi a
Jobbik? A kormány eltorzított változata „szigorúan 18 éven
felülieknek”.
Persze, mindez elmúlik idővel. Talán
valóban tanácsosabb lenne hátat fordítani, s hagyni az elgázolt
macska tetemét az út szélén. Nem is marad más, mint egy-két
„Folytatjuk” mondat,
egy megtépázott plakát megviselt
maradványa,
amit leszakít a szél,
vagy az eső,
vagy egy frusztrált járókelő.
2014. március 20., csütörtök
Hétvége Wrocławban - Weekend in Wrocław
A közhely ténnyé válik: bármi, amit
Varsó kívül láttam ebben az országban nedves volt az esőtől, a nyiroktól, vagy
épp a lassan leülepedő ködtől. E városnak azonban jóval erősebb jelleme van
annál, hogy az időjárás változtatni tudjon rajta. Élénk színekben pompázó,
két-háromemeletes polgári házak tapadnak egymáshoz. Épp e
zsúfoltság adja Wrocław „mozdulatlan dinamikáját”.
Kétszáz éves falak. Még hallani a beléjük ivódott hintók,
keménytalpú cipők, és sétabotok hangjait. A középkorban ide-oda dobálták a
nagyhatalmak egymás között a kereskedővárost, lengyel településként született
valahol a X. század környékén, majd tartozott a Cseh királysághoz, sőt a XV.
században pár évtizedig még Magyarország része is volt (talán innen a magyar
Boroszló elnevezés), majd a Lengyelország felszívódásával Habsburg várossá
lett. Breslau. A német nyelv mélyen eresztett itt gyökeret, talán még ma is
uralkodik, félve, nehogy meghallják, őrizve a háború utáni erőszakos
kitelepítés minden sérelmét és fájdalmát, s ma is fel-feléledő emlékét annak a
hiedelemnek, hogy a közös nyelv köti össze a nemzetet.
M. szerint a városnak ez adja meg igazán a varázsát. S
valóban. Wrocław helye valahol Varsó és Krakkó között van: XVIII-XIX. századi
épületek közé szorított piszkos lakó-, és irodaházak valahonnan a '60-as évek
környékéről. Persze mindez a külvárosban. „Nem olyan skanzen-szerű, mint Varsó”
- mondja M., utalva a lengyel főváros újjáépített „oldtown”-jára. Épp e
külvárosi környezet ad némi „pesti-jelleget” az egész városképnek, amely
honvágyat ha nem is, némi jóleső nosztalgiát ébreszt fel bennem. Esővízzel
keveredett, járdán végigfolyó kutyahúgy, még gőzölgő ürülék, befeketedett
homokkő, omladozó erkélyek, emléke egy régi jóllétnek, amely egykor a maga
természetességében volt stílusos és láthatatlan, mára azonban kuriózummá válva
nyitott szájú turistáknak. Épületek, omladozó szobrok és reliefek a
homlokzatokon, amelyek „nem-ide-tartozásukban” gyönyörködtetnek igazán. Bár
Wrocławban több van mint Budapestben: ne csupán emléke egy egykori, ma
eltaszított kultúrának.
Mindössze két napunk van. Szinte rohanunk. Vasárnap az erősödő eső mégiscsak a történelmi és szépművészeti múzeumba kerget. Türelmetlenségem, amely hasonló helyen bizonyos idő után rám tör, nem jelentkezik. A város története. Egészen a háborúig rendben is lenne, ám a náci éra és a kegyetlen kommunizmus időszaka közül kimarad a ki-, és betelepítés története. Akárcsak a magyarokban, a lengyelekben is él a múlt kínos eseményei felett való hallgatás: az áldozatszerep, a gettólázadás, a varsói felkelés, a Szolidaritás túlnövesztett kultusza elnyomja Jedwabne, Kielce vagy épp a visszakapott németajkú városok, így Wrocław (Breslau) vagy épp Gdansk (Danzig) keserű történetét. Van, amire nem jó emlékezni. Lényeges különbség azonban a lengyel és a magyar történelemszemlélet között: utóbbi nem, vagy csak alig hallhatóan beszél róla, míg előbbi átformálná valami kedvezőbb képpé. Mindezeket megemlítem M.-nek is: „te csak a múltban tudsz élni” - mondja némi bizonytalansággal a mondat nyelvtani helyességét illetően, tökéletesen illusztrálva a „lengyel hallgatást”: nincs válasz, csak kitérő.
Wrocław utcáin azért eszembe jut, hogy már fél éve eljöttem otthonról. Talán lassan gyökeret is ereszt a talpam, persze nem lengyel talajba. Nem itt a lényeg. Sokkal inkább azon elképzelés rögzül, hogy a végső letelepedés talán mégsem oly szükségszerű. Honvágy nincs, s miért is? Vannak a kellemes emlékek (s persze családtagok, barátok) s a tudat, otthon csak elsorvadnék, akár egy félredobott almacsutka.
S a törpék, persze. Közel száz, amiből negyvenhatot sikerült
megtalálnunk. Újkori bolondozás, ami mégis arra készteti az embert, hogy járja
a várost, ám amelynek megvan a maga hátránya: egy idő után, mintha e törpék
háttérbe szorítanának mindent, ami körbeveszi őket. Magamon veszem mindezt
észre, miközben a házak sarkait figyelem, hátha észreveszek egy-egy apró, vasba
öntött emberkét.
Mindössze két napunk van. Szinte rohanunk. Vasárnap az erősödő eső mégiscsak a történelmi és szépművészeti múzeumba kerget. Türelmetlenségem, amely hasonló helyen bizonyos idő után rám tör, nem jelentkezik. A város története. Egészen a háborúig rendben is lenne, ám a náci éra és a kegyetlen kommunizmus időszaka közül kimarad a ki-, és betelepítés története. Akárcsak a magyarokban, a lengyelekben is él a múlt kínos eseményei felett való hallgatás: az áldozatszerep, a gettólázadás, a varsói felkelés, a Szolidaritás túlnövesztett kultusza elnyomja Jedwabne, Kielce vagy épp a visszakapott németajkú városok, így Wrocław (Breslau) vagy épp Gdansk (Danzig) keserű történetét. Van, amire nem jó emlékezni. Lényeges különbség azonban a lengyel és a magyar történelemszemlélet között: utóbbi nem, vagy csak alig hallhatóan beszél róla, míg előbbi átformálná valami kedvezőbb képpé. Mindezeket megemlítem M.-nek is: „te csak a múltban tudsz élni” - mondja némi bizonytalansággal a mondat nyelvtani helyességét illetően, tökéletesen illusztrálva a „lengyel hallgatást”: nincs válasz, csak kitérő.
Szépművészeti részleg. Helyi festők, sehol a zseni, ám nem
is szükséges mindenhová. Megjegyzek egy nevet: Walter Eberhard Loch. 1885-ben
született Breslauban, itt is végezte az Művészeti Akadémiát (Akademie für Kunst und Kunstgewerbe in Breslau), mielőtt
Berlinbe költözött. (http://de.wikipedia.org/wiki/Walter_Eberhard_Loch) Két kép: az egyiken egy városkép 1925-ből (Stadtansicht Herbst - Ausstellung) A
„mozgó” nagyváros születésének kezdődő rémülete és csodálata. A sebesség
beköltözik a századba, kivéreztetve a csendéletet. Egy rajz. Talán vázlat mindössze. Kortársaim (korom) és én. Az önarckép előtérben. Mögötte egy alak,
az üvegen túl pedig élő csontvázak, koponyák. Az elhatárolódás egyöntetű és
végleges.
Wrocław utcáin azért eszembe jut, hogy már fél éve eljöttem otthonról. Talán lassan gyökeret is ereszt a talpam, persze nem lengyel talajba. Nem itt a lényeg. Sokkal inkább azon elképzelés rögzül, hogy a végső letelepedés talán mégsem oly szükségszerű. Honvágy nincs, s miért is? Vannak a kellemes emlékek (s persze családtagok, barátok) s a tudat, otthon csak elsorvadnék, akár egy félredobott almacsutka.
Március 15. Hírek arról, hogyan is ünnepelnek odahaza.
Évekkel ezelőtt még nem így volt. Akkor még nem volt szükség arra, hogy napi
politika felszínességébe forduljon egy nemzeti ünnep. A szavazás személyes ügy
volt. Ma már nem így van. Már nem lehet hallgatni, csak kimondani azt, ami
úgyis az ember arcára van égetve. Az elmúlt évtizedben valami valahol nagyon
elromlott. Míg Európa és a nyugati világ egy újabb hidegháború küszöbén táncol,
addig a magyar médiában főszerepet kap az apró betű: a baloldali összefogást
(kormányváltást vagy már mit tudom én) hogyan fújja el egymástól a márciusi
szél (lesz itt még „nyílt hátba szúrás” a vereséget követően), vagy épp egy
magát nagynak érző kisember miként vonja büszkén össze szemöldökét, csodálva a Hősök terére tolt tömeget (volt ő
valaha „nagyember”? … nem hinném … csak egy hosszú hajó, borostás, dadogós
kamasz, aki nem váltott semmiféle rendszert, csak épp ott állt, ahol a forrongó
nép hőst akart látni), s persze a szélsőségesek … akiken nevetni lehet, ám
akiktől mégis félünk, „de csak annyira, ahogy egy óriástól fél az ember, akiről
tudja, hogy vak és ostoba...”
A weekend in Wroclaw. The cliche has
been turned into fact: everything what I have seen in this country,
apart from Warsaw, was wet because of the rain, the moist and the
mist. In spite of bead weather the town could remain its clear
character. Old two and three story buildings with warm colours are
standing tightly next to each other. This crowded gives some
„unmoving dynamics” to the town which is moving even though the
emptiness of the market place.
More than 200 years old walls. You can
hear the sounds of the carriages, the shoes and the walking sticks.
In the middle ages the mercantile city was part of the Czech Realm
and Hungary, too (15. century). Actually it was born as a Polish town
in the 10. century and almost 500 years later, when Poland had
disappeared from the maps, it had became of the Habsburg Empire.
Breslau. The German words had been taken root here so deeply that you
are able to hear them with preserving the wounds and the pains of the
relocation which was taken place after the war.
According to M. these things give the
essence of the town. Indeed, Wroclaw is standing between Warsaw and
Krakow: buildings from the 18-19. century and dirty, grey houses and
office-blocks without any style from the sixties. All of these out of
the oldtown. „It is not a skanzen like in Warsaw”- said M.
alluding to the oldtown of the capital. These suburban milieu makes
similar to Budapest which does not make me homesick, but nostalgic.
Dog urine mixed with rainwater, dung on the pavement, blackened
sandstone, dilapidated balconies, memories of an old welfare which
was invisible in its times and after that becoming curiosity for the contemporary
tourists. Buildings with dilapidated statues and reliefs which
flattering you. Maybe all of this is more than
Budapest: not just memories of a disappeared culture.
And the dwarfs, of course. More than
hundred from which we had found more than forty. Modern foolery what forces
you to go around the town. Of course it has its own disadvantage:
after a time the dwarfs play down the city itself. I notice it firstly
on myself when I realize I am not doing more than just looking for
this tiny figures.
We have only two days. The heavy rain
and strong wind on Sunday is chasing us to the Museum of History and
Art. My impatience, which surprise me every time when I am visiting a
museum, is not haunting me. The history of the town. Everything is
good till the war, but I have to realize the absence of relocation of
the German citizens after the war. Just like the Hungarian, the nature
of Poles contains the silence after some sensitive historical events:
the sacrificial role, the history of ghetto or the Warsaw uprising
and the movement of Solidarity are playing down the events of
Jedwabne, Kielce, Wroclaw (Breslau) or Gdansk (Danzig). There are
things which would be better to forget. But there is a essential
difference between Hungary and Poland behavior of seeing history: in
Poland the people are talking about them with bated breath but in
Hungary the authority wants to form and change them. I tell all of
this to M.: „you are living in the past” - she answered to me
with uncertainity about the correctness of the Hungarian phrase and
making the „Polish silence” illustrative for me: there is no
answer just shuffling.
The
department of art. Local painters, no place for genius, but their
existence is not necessary
everywhere. I memorize a name: Walter
Eberhard Loch. He was born
in Wroclaw in the year of 1885. He finished his studies in the Art
Academy of Breslau before moving to Berlin. Two paintings: a
cityscape from the year of 1925. The born of the „moving”
metropolis. Scare and admire at the same time. The speed is moving in
the century with executing of still-life. A drawing. Maybe it is
unfinished. The contemporaries and me. A self-picture with a big
window behind that living skeletons and skulls. The distance from the
age is clear and unchangeable.
15th
of March. News about how to celebrate in Hungary. Few years ago it
was different. It was not necessary
that a national feast turn into daily politics. The
poll was personal issue. But not today. You are not allowed to remain
silent, you are force to talk about your „opinion” what everyone
could see on your face. Something
went bad in the last years. While Europe and the Western world are
dancing on the eve of a new Cold War, small characters have came to
the front in the Hungarian Media: the Leftish Cooperation
have gone with the spring wind, a filthy, little man
were standing
in the middle of Hero's Square glorying
in the crowd (have he ever been a „great men”? … I do not think
so … just a stutterer, unshaven adolescent with long hair who were
standing in a place where he could easily became a hero) and of
course the extremists. You could laugh on them but in the same time
you are feared „just like being afraid of the giant who is blind
and stupid...”
2014. március 13., csütörtök
Powązki
Halott, haldokló darazsakkal szórt
beton. Megtévesztett áldozatai a langyos napfénynek. Repülni már
képtelenek, szárnyaikat mozgatva másznak, célállomás nélkül.
A kiirthatatlan életösztön mozgatja őket. Powązki
temető. Egyedül kóborló, sírköveket takarító özvegyek. Az
óriási temetőben semmiféle parkszerű terület. A hely kizárólag
a halottaké, egymás hátán a grandiózus sírok, a régiek
megtörten, összeroskadva, utat engedve a fák erős gyökereinek,
amelyek szinte keresztülszúrják őket. Apró padok a sírok előtt.
Itt látok először hasonlót. Az élők helye itt mindössze ennyi.
Nem látogatók, hanem vendégek. S mint minden vendégségben, itt
sem illik elhagyni a helyet idő előtt.
A csend körülbelül harminc percig
elviselhető. Keresem a kijáratot. Szinte menekülök e némaság
elől. A kijárathoz közeledve újra hallani a haldokló darazsak
eltompult zümmögését. Madarak. Talán beljebb is hallottam, csak
nem figyeltem. Az idill bosszantó egy idő után. Kifakult, régi
fényképek követnek. Eltűnt arcok. „Menekülés” közben
ráakadok Prus sírjára. 1902-ben halt meg. 102 éve áll ugyanitt a
hatalmas kődarab. Egy kisgyerek kifaragva a vastag kőből.
Megérintem a követ, ha már itt vagyok. Az igazán nagyoknak itt is
van hatalmuk.
The pavement is full with dead and
dying bees. Deluded victims of tepid sunshine. They are unable to
fly, crawling without any destination. The ceaseless instinct of life
makes them moving. The graveyard of Powązki. Lonely and cleaner
widows are between the graves. I cannot find any park in the huge
cemetery. All of these are for the deads. Grandiose graves are
standing one after another, the old ones are broken and succumbed,
leaving free way for the roots which run through them. Tiny desks in
front of the graves. This is the first time I see like this. Places
for the living people. They are not visitors, but guests. And just
like everywhere you are not allowed the place before the right time.
The silence is bearable for 30 minutes.
I am searching for the way out. I am trying to escape from this
silence. Near to the gate I am hearing again the dying bees. Sounds
of birds. Maybe I heard them before just did not pay attention to
them. The idiyll is irritating beyond a certain time. I am escorted
by old and faded pictures. Unremembered faces on the graves. During
the „escaping” I find the grave of Prus. He was died in 1902. The
huge stone have been standing here for 102 years. A child is sculpted
from the rock. If I am here I touch it. The really great ones have
power in a place like this too.
2014. március 10., hétfő
A város után címmel az Apokrif Online-on
http://apokrifonline.wordpress.com/2014/03/10/stummer-krisztian-prozaja-online-megjelenes/
2014. március 6., csütörtök
Minden út egy újabb testnyílásba vezet - Witkacy (Az ősz búcsúja, Telhetetlenség)
„Genezyp
Kapen semmilyen formában nem tudta elviselni a rabságot – kora
gyermekkora óta leküzdhetetlen undort érzett iránta.”. Első
mondat a Telhetetlenségből. S talán a legfontosabb Stanisłav Ignacy Witkiewicz életművéből, életéből, s
mindenből, ami utána maradt. 1885. február 24-én született
Varsóban. Nem hallani háború zaját Európában. Viszonylagos
békeidőszak. Kultúra, jóllét, működő gyárak, autó,
repülőgép, a motor zaja elnyomja az emberi hangot ... Az eszmék
százával potyognak a korszak szülőcsatornájából. Van idő az
elmélkedésre. Sok a felesleg. Bővülő nyomornegyedek Megjelenik a
tömeg, s vele együtt megszületik a szorongás: hol az én helye e
sokaságban? A kor egyenlőségjelet tesz az emberek közé,
összehúzva az óriási hústömeget a közös sors kötelével: épp
a másiktól való elszakadás vágya tesz mindenkit egyformává.
Nincsenek arcvonások, hanem egyforma álarcok.
Witkacy
szimbóluma annak a kornak, amely maga alatt ásta a sírgödröt,
abban a hitben, virágot ültet. Szimbóluma egy olyan kultúrának,
amelynek el kellett pusztulnia. Nem szükségszerűségről volt szó,
hanem a rendszer, az ismétlés, az újjászületés önkényéről.
Műveiben nyoma sincs naivitásnak vagy álmodozásnak: belátta azt,
hogy minden hangos robajjal, s sok szenvedéssel ér véget. A
koncentrikus körök világa nem létezik, csupán a vágy a
középpont után. Nincs fejlődés, csak illúzió, s egyazon dolgok
koronkénti másként elrendeződése. Witkacy végtelenül
pesszimista. Komor hangja azonban az iróniában, a fantasztikumban
és az abszurdban oldódik fel. Zavarba ejtő személyiség, még
zavarba ejtőbb életművel. A lengyel irodalom talán
legmeghatározóbb alakja, mégsem vált sosem második Mickiewicz-é.
Semmiféle enyhe vagy épp radikális nacionalista kánon nem talál
rajta fogást, képtelenség őt bekebelezni és megbélyegezni.
Félve, halkan, remegő ajkakkal mondja a lengyel: „igen, azért
mégiscsak a miénk volt … a miénk is.” Witkacy Lengyelországban
született, itt élt, s lengyelül alkotott, s igen a Telhetetlenség
című monumentális regényének színhelye a lassú
„elkínaizálódásában” eltűnő Lengyelország. Ennyiben talán
mégiscsak igazi lengyel volt. Önmagában hordta szülőhazája
történelmét, szorongásait, s annak a tapasztalatát milyen olyan
országban élni, amely több mint száz évig hiányzott a
térképekről. Ennél több volt. Witkacy a létezés legmélyére
szeretett volna leásni, találni valami állandót, amelybe
kapaszkodva vidáman várhatja az elmúlást. Kutatta, s mégis
rettegett attól, hogy talál valamit, ami mellett el kell köteleznie
magát. Életműve a megtestesült paradoxon: hagyományt akart
teremteni, ám ezzel egy időben menekült is előle. Dráma-, és
regényíró, festő, fényképész, filozófus. Lenyomata egy olyan
kornak, ahol az identitás maradandósága kérdőjeleződött meg.
Szivacsként szívta magába az eszméket, egy ideig hagyta őket
hatni, majd miután már nem volt szüksége rájuk, elhajította
őket. Csillapíthatatlan kíváncsisággal vizsgált mindent, ám
nem maradt háta mögött más, csak elhasznált gondolatok, eszmék
jól megrágott, majd kiköpött darabjai. A rombolás volt Witkacy
igazi művészete. Felrúgni a szabályokat, újakat alkotni, majd
összezúzni mindent. Az ihlet sem más, mint a rabságtól való
félelem egy megnyilvánulási formája. Witkacy művészete a vég
nélküli menekülés ábrázolása. Nem fogad el nyugvópontot,
hiszen a kor sem ajánl fel semmit a pihenőhelyeknek álcázott
vágóhidakon kívül.
A közös
álarcok elől menekült Witkacy? Az ismétlések sorozatából
felépülő történelem egy szükségszerű apokalipszisben
pusztítja el önmagát, hogy szabad utat engedjen az új kezdetnek.
Az apokalipszis előjele pedig az unalom. Witkacy-t az „életunalom”
vette körül, a tett nála nem csupán vágyként, hanem meghatározó
erőként működött: dolgoznia kellett, mint egy megszállott, hogy
az unalom ragálya ne érje utol őt. Művészete a tömeg hangjait
túlüvöltő jajveszékelés. Nem figyelmeztetni akar, csupán
hallani saját hangját. Csupán létezni, s életben tartani a
rabságtól való félelmet, fenntartani a rab-létet, hiszen csak a
leláncolt képes beszélni a szabadságról. Witkacy nem volt
szabad. Ezt tudta jól. Ahogy senki sem az, aki lélegzik. A világ
egy megállíthatatlanul pusztuló organizmus. Az élet esszenciája
a haldoklás. A mindent elpusztító ellenség arctalan és sokáig
észrevétlen marad. Ekkor üti fel a fejét az unalom. Amikor már
nem érdemes belekezdeni semmibe. Witkacy elfogadta a rendszert,
mégis lázadt ellene, csupán azzal, hogy nem volt hajlandó
részesedni ebben benne. Ha csupán félig tudott véghezvinni
valamit, alkotott. Rendezetlenül hátra maradt torzók rengetege még
mindig többet ér, mint egy csontváz a végtelen pusztaság
előterében.
Két
regényt írt. Talán nem is kellett több. Az ősz búcsújának
1925 júniusában kezdett neki. Két hónap alatt elkészült vele.
A regény főszereplője Atanazy Bazakbal. Nem hős, hanem jelkép,
amely ugyan még őriz magában valamit a Witkacy-t megelőző
európai irodalom regényhőseinek tulajdonságaiból. Hogy
felismerhetővé váljon, minek is kell elpusztulnia. E hagyomány
folytathatatlan. A regénynek át kell alakulnia. Witkacy nem az utat
mutatja meg. Kezdeményez. Elkezd valamit, tudva azt, hogy a
befejezés nem az ő feladata. A regény műfaját fel kell
fordítani, széttépni, s a romokból valami teljesen mást
megépíteni. A forma nem fontos. Olvashatatlan könyvet is lehet,
sőt kell írni. A tartalom a lényeg. A regénynek nem a valóság
mellett kell léteznie, hanem a valóságról kell szólnia. A regény
„valóságszelet”. A művészet sem lehet valamiféle félreeső
sziget, ahová az ember száműzheti magát. A világháborúkat
megelőző kor legnagyobb bűne talán ez volt. A művészet
kisajátítása. Az akkori aktuális regénynek épp ezért kell
pusztulnia. Tartalmában fordult ugyanis el a valóságtól. Witkacy
regényei (regénypróbálkozásai) nem is újítások voltak, csupán
visszafordítás abba az irányba, amelytől e műfaj távolodni
akart.
Nincs
határozott választóvonal a valóság és a műalkotás között. A
regény előszava alapján Witkacy tisztában lehetett a jövőbeli
támadások milyenségéről és minőségéről. „Kellemetlen
ellenségeknek” nevezi a támadókat, s e kellemetlen ellenségek
töltik meg lapjait, akiket nem a fantázia keltett életre, csupán
lemásolta azt, ami épp szemei előtt táncolt. Kellemetlen
ellenségek korában alkotott: nincs határozott fogalomrendszer,
csak a káosz, a tömeg, amely egyetlen óriási, figyelő szempárrá
alakulva, keresi hová is tartson, hová tartozzon. Mindenféle eszme
megtalálja a maga követőit és áldozatait. E sokaság pedig
megszüli a kényelmet: inkább beállni egy kígyózó sorba,
semmint újat alkotni. Atanazy jelkép, mintegy annak a
kétségbeesésnek a megtestesült alakja, aki retteg, hogy már
mindent kimondtak, s nem maradt más örökség a múltból, csak a
néma vegetálás folytatása. Minden az izmusok iránya felé
nyúlik, ezekben oldódik fel, s múlik ki végleg fogcsikorgató
fájdalom közepette.
A lét
lényege az unalom. Atanazy tragédiája nem abban van, hogy ezt nem
akarja észrevenni. Tökéletesen látja mi zajlik körülötte.
Ismeri az elméletek világát, amely távol van a tapasztalatoktól,
még sincs ereje változtatni. A tehetetlenség és az unalom e
pontján már nem igazán fontos, hogyan is látjuk a valóságot.
Csak legyen még hely élni benne a lehető legőrültebb módon.
Bármi megtörténhet: indiai orgiák, folyamatos valláscserék vagy
akár egy medvét is megkínálhatunk némi kokainnal. A haldokló
hedonizmusa. Az utolsókat rúgó életláz ereje. Akár pestis
idején mulató tömeg: az ajtókon túl tombol a járvány, ám épp
ez ad engedélyt a létezés határok és kompromisszumok nélküli
élvezetéhez. Itt már nem az idő számít. Nem az a fontos, hogy
milyen gyorsan is végez velem a ragály, hanem a tartalom, amivel
meg tudom tölteni a megmaradt órákat. Kokainnal hintett világ ez,
ahol a szabad levegő a legmérgesebb kábítószer. Forradalomra
váró légkör Witkacy mesevilága. A készülődés azonban mintha
a végtelenségig elnyújtózna. A forradalomhoz szükséges hő és
elszántság hiányzik. Atanazy a felesleges ember típusát
jelképezi. Persze, ezzel nem mondtunk semmi újat. S mégis miben
különbözik elődeitől? Ő ráébred saját feleslegességére, s
arra, hogy hiányzik a kor, ami megszüli a tragédiát, legalábbis
ami hozzásegít annak kialakulásához. Nincs igazi Hamlet, hanem
ál-Hamletek beláthatatlan tömkelege, mindannyian hirdetve saját
különlegességüket. Az eredetinek szánt és hitt hangok azonban
elvesznek egymás kavalkádjában. A tett halott. A cselekvés vágya
virágzik. A tömeget alkotó testek sem mások, mint belülről már
régen kirágott és kiszáradt héjak. Díszek, hogy a világ, a
világuk még mozgásban maradhasson. Az élet álcája. Vonagló
törzsek, kezek, lábak és herék nélkül.
„Gépiesen
lépdelt az egyre népesebb utcán. A város mindenfajta terv nélkül
épült. Akárcsak London egyes negyedeiben, itt is egymásba értek
a legszörnyűségesebb nyomornegyedek és a viszonylag rendes utcák.
Atanazy egyszeriben közönséges kis senkinek érezte magát: minden
lelki furcsaságával, megszületni képtelen világ- és
életfelfogásával együtt elnyelte a hideg, sáros őszi utca.”
A regényhős, mint a valóság embereinek modellje, befejezhetetlen.
Meddig tart a nevelődés? Hol van a goethei-elmélet? Érvényes-e-
egyáltalán? Vagy épp ez lenne a kor egyetlen megfogható
bizonyossága: párzani és zabálni akaró testek, megszületni
képtelen világfelfogással? Csak az elemi létet fenntartani,
amelyet nem a tudatosság, hanem mélyre elültetett ösztönök
vezérelnek? Talán valóban a punci diktálta logika az egyetlen
belátható rendszer. Minden más imbolyog, s minden út egy újabb
testnyílásba vezet. „Hiányzott a szökkenéshez szükséges
ugródeszka.” A célok, ambíciók, vágyak lassan
elhalványulnak, s nem marad más csupán egy halálra váró,
vegetáló test, saját testnedveiben fuldokolva. Eldeformálódott
koraszülöttek világa ez, ahol nemhogy idő, de a módja sincs meg
a kiteljesedésnek.
Az ősz
búcsúja felfrissülésre váró kor regénye. Egy korszaké,
amelynek szükségszerűen el kell halnia. Witkacy könyve e
végórákban játszódik. Atanazy maga is belátja: mindez csak
illúzió, nincs újabb kor, csupán ismétlés, s a végítélet
átmenetinek hitt idejének végtelen meghosszabbodása. Remény
nélkül pusztul el, mintegy önként sétálva a hóhérok lábai
elé. Atanazy nem halt meg, csak „megszűnt élni”. Élet
és halál között nem nagy a különbség. Egyazon érem másik
oldala. E felfogás a halál tényét ugyan enyhébbé teszi, ám nem
úgy az élet fogalmát, amely nem más ebben a megvilágításban,
mint a halotti tor előtti hosszú-hosszú készülődés.
Witkacy-nál
még őszintének tűnt az azóta közhellyé vált mondás: minden
író ugyanazt a regényt írja. A Telhetetlenség nem Az
ősz búcsújának folytatása. Sokkal inkább annak
kiegészítése, s átírása. Regényművészete talán ezért
rúgott „mindössze” két műre. Amit tudott leírt, a többi az
őt követő generációk dolga. A két regény e folytathatóság
szempontjából a megtestesült önkény: Witkacy-t nem lehet
másolni, nem lehet folytatni, s nem is lehet visszatérni ahhoz a
regénytípushoz, melyet szétrombolt. Elkerülhetetlen.
Genezyp
Kapen az új Atanazy. Az újabb rab. Miféle rabságról van szó? A
fiú rémálma konkretizálja e szorongást: „Látta magát mint
szürke majmot, amint a ketrechez dörgölőzik, és nem tud átmenni
a másik hasonló majomhoz.” A szabadság korlátozása nem a
rácsokban, hanem a cselekvés képtelenségében van. Mikor
akadályozva vagyok abban, hogy a másikat, egy társat
megközelíthessek. Tömeg vonul az utcákon, Witkacy hősei mégis
egyedül vannak. A magány tesz igazi rabbá.
Genezyp
kétségeesetten küzd, hogy jövőjébe beletuszkolhasson mindent,
ami mozgatható, csapong az eszmék, s az emberek között,
elkényelmesedve abban a tudatban, hogy a tettek odébb tolhatók
későbbi használatra. Retteg, mert valahol tudja, hogy nem alkalmas
az életre: „Halálos félelmet árasztott az élet: nem ő
félt, hanem a jövő menekült előle pánikszerűen. Megint vágyat
érzett a cselekvésre.” A jövő felhasított gyomor. Egy
megcsonkított testrész, „tátongó, véres lyuk”, amelybe
belemászni lehet csupán, akár egy elhajított jelmezbe, s tettetni
az életet.
„Szeretnék
mindent megváltoztatni, hogy olyan legyen, amilyennek lennie kell”
- mondja Genezyp. Szavaiban benne rejlik a kor nyomorúságos álma,
amelyben reszket egy belső félelem, nem az elegendő energiát,
hanem a képességet illetően. Alkalmas vagyok-e arra egyáltalán,
hogy változtassak? Egy kor, amely mindenkivel elhiteti önön
különlegességét és pótolhatatlanságát, ám amely nem nyújt
megoldási javaslatot arra nézve, mit is kell tennie az egyénnek,
ha rájön önön személye „hétköznapiságára”. Mert nincs is
rémesebb a „hétköznapi” fogalmánál.
Az igazi
tragédia itt már elmarad. Akármennyire is szánalmas volt Atanazy
halála Az ősz búcsújában, volt benne valami, amit
hősiesnek, méltónak lehetett mondani. A Telhetetlenség
Lengyelországát végül eléri a kínai fal. Genezyp alkalmatlan az
önálló életre. Apára, vezérre volt szüksége, akit
Lomposiewicz alakjában meg is talált. Hiszen „alattvalónak
lenni” egyben megszabadulás tetteink súlyától. A regény végét
az imádott Lomposiewiczet lefejezik a kínaiak: „Felemelte a
fűből Lomposiewicz dühös, elszánt fejét, amely nyakán
keresztül vért és velőt okádott, óvatosan előrehajolt és
megcsókolta a száját, amelyen még érződött az ő illata.
Micsoda obszcenitás! Vért folyt a szájából.” Immár nem a
regényhőst végzik ki. Minden szétesett. Genezyp sorsa az
elkínaizálódás. Saját halálát sem választhatja meg. Az
álarcot mégiscsak fel kell venni. Witkacy iróniája maró és
végtelenül komoly: Genezyp nem anti-hős. Létezése, és belépése
az irodalomba a kételyt erősíti meg, hogy a klasszikus regényhősök
egyszerűen kimerültek.
A regény
valóságszelet – szól Witkacy ars poeticája. Nem önmagában és
önmagáért létező, hanem egyéb valóságdarabok
megszámlálhatatlan nyalábjaiba kapaszkodó erő. A valóságszeletek
egyesülnek. A regény eléri a valóság határát. A légzés üteme
változik Witkiewicz után. Hatása megkérdőjelezhetetlen. Miféle
hatás ez? Annak a hajlamnak a bemutatása, hogy a külső valóság
elől nincs menedék, s ha találunk is, az csupán a kényelem
illúziója, s önön gyávaságunk jelképe.
A
külvilág nem csalta meg Witkacy művészetét. Utolérte. A félelem
a mozgó kínai faltól valósággá vált. 1937. szeptember 17-én a
szovjet Vörös Hadsereg betört Lengyelország keleti részére.
Nyugaton már második hete tartott a német offenzíva. Az arctalan
elnyomó erő mozgásban volt. A szabad hely szűkült, s nem marad
más, mint a drog, s némi életlen kés, felszabdalni a testet. Nem
öngyilkosság volt, hanem az egyetlen logikus lépés. Mert a végén
talán mégiscsak engedelmeskedni kell a logikának. Így vagy úgy,
de minden rab eljut a bitófáig. Witkiewicz nem halt meg, Megszűnt
élni.
Idézetek:
Stanisłav Ignacy Witkiwewicz - Az ősz búcsúja, ford.: Körner Gábor, Jelenkor Kiadó, Pécs, 2002
Stanisłav Ignacy Witkiwewicz - Telhetetlenség, ford.: Körner Gábor, Jelenkor Kiadó, Pécs, 2005
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)







