Utolsókat rúgja az év. Munkára kényszerülve, miközben tombol az otthon felgyülemlett feszültség, amely úgy ömlik ki belőlem, akár a víz egy megrepedt üvegpohárból. Nincs is más menedék ilyenkor csak a halvány bizonyosság, hogy a körülöttem vibráló világot néha kifordítva érdemes nézni, melyhez kötelezően társul e bizonyosságban való kétely megléte, amely a váratlan kudarcokat is megszüli. A valóság eltúlozhatóságának lehetősége miatt érdemes élni. Talán az akarat nem is a legtalálóbb kifejezés: a vízió kreálásának lehetősége kényszerít a túlélésre. Csupán ez kever humort a tragikumba.

Töredékek Bruno Schulzról

Different attempts to be a (half)polish man

It is always … to be continued

Note 8

Halkan lépkedsz, régen elnémult táj ez, ahol állsz. Épphogy csak suttogsz magadnak, hogy leheleted ne zavard fel a port, amely egyenletesen simul el a macskaöveken, az üres és romos épületek sarkaikban, a padokon, s a még halványan pislákoló utcalámpák tetején. Maradt még némi fény, esetlenül folyik szét a falakon, itt-ott megbotlik egy-egy repedésben, majd megnyugszik a sápadt arcokon, melyeket csak most veszel észre. Egymás mellett kuporodnak, akár az alvó galambok a padlások gerendáin. Alacsony, tömzsi figurák, mintha várakoznának. Még nem vettek észre téged, bár érzik a változást, az érkezésed, meg-megmoccannak, de nem néznek feléd, csak kimeredt szemekkel bámulnak maguk elé, épp arra a helyre, ahol a fény véget ér, s átadja helyét a feketeségnek. Hideg van, látod eloszlani leheletük a fagyos levegőben. Mély ráncok szántják fel arcaikat. Madárszerűek. Szemeik mélyen fekszenek a barázdákban. Aprókká zsugorodtak a félhomályban. Mire várnak? Nem mersz megszólalni, mintha éreznéd, hogy egy hangosabb szó ereje elfújna mindent, ami előtted áll. Közelebb mész. Követed merev tekintetüket. Szemeid egy fekvő alakon pihennek meg. A csoport előtt fekszik. A lámpák fénye épphogy eléri az összekuporodott testet. Akár egy alvó gyerek. Csak a hátát látód. Remeg. Vonaglik. Mintha zokogna. Vigasztalni szeretnéd. Megnyugtatni, hogy nincs egyedül. Nem érted a többieket. El akarsz indulni felé. Habozol. Lépsz egyet. Majd vissza. Nincs erőd hozzá. Leülsz a többiek mellé, akik mintha némi helyet szorítottak volna. Immár együtt figyeltek, őrizve a vágyat, ám egyben megzabolázva a kényszert, hogy közelebb lépve megérintsétek a reszkető alakot.

Bruno Schulz. Talán csak Kafkára jellemző tömör felsorolás képes őt bemutatni: Lengyelországban élő zsidó, egy író, aki fest és rajzol, egy festő, aki rajzol és ír. Az identitás megágyazott csapdája. Mindössze egy tucatnyi novellája és esszéje készülhetett el. Ezek közül sem került elő minden. Drohobycz-ban született. Szinte ki sem tette a lábát a városból egész életében. Itt lőtték agyon 1942 novemberében.

„The beginnings of my drawings are lost in a mythological mist” Ahol véget ér a kép, ott elkezdődik a szó. A kép a szavak segítségére szorul, akár a botját elveszítő nyomorék. A képet csakis a szavakkal lehet értelmezni, meghatározni, továbbgondolni vagy épp körülírni. Schulz rajzaiban egy-egy novella rejtőzik, míg novelláinak mindegyike egy-egy rajz szavakká bomlott verziója. Mert a szónak is szüksége van a képre. Schulz művészete ebben a törekvésben mutat fel egyfajta mitikust egészt, a félbeszakadt életmű ellenére is. Sőt, talán épp ennek fényében láttatja igazán a lényeget. Mert nem az adott dolog befejezése a legfontosabb. A befejezés elmúlás egyben. A befejezhetetlenség filozófiája viszont a folytathatóságot tanítja. A torzó halhatatlan, a töredék továbbírható. Egyfajta kontinuitást mutat fel, egy mindennel összefüggő szerkezetet, amelyben élet lüktet. A rajzok vonásai szinte észrevétlenül fonódnak a leírt szavakba. Míg a szavak úgy simulnak a képekre, mint egy tó vizének enyhe hullámai a part köveire.

A képek az érthetetlenség állapotába süllyednének, ha az alig tucatnyi novella, s pár oldalban kifejtett művészetfilozófia ne vigyázna épségére, körülírva azt a felfejthetetlen mitológiát, amelynek jegyében Schulz alkotott, s amely épp önön rejtélyében inspirálta. Az inspiráció a megérteni akarás erőfeszítése. Az erőfeszítés azonban eredménytelen. Ez az eredménytelenség pedig maga a művészet. Kudarcsorozatok összetört darabjai. Torzók, a mitológia elérhetetlenségének melankóliájával fűtve. Az elérhetetlen, ami épp megfoghatatlanságában egyedi. A művészet, az alkotás útja nem más, mint görcsös próbálkozás, hogy a mitológia ködét feloszlassa, ám mikor épp elérné célját az alkotó, megfutamodik, csendesen visszavonul, egészen a padlóig, összehúzva magát, akár egy kisgyerek, eltelítve a szégyen és az öröm egyvelegének mámorában, távol immár mindentől, de legfőképp a megértés szándékától.

Személyes valóság ez. Az alap, a mitológiák és a legendák, egy személyen való átfolyásának az eredménye. Az egyetlen hely, ahol még a megismerés vágya dominál igazán, s nem a biztosnak vélt ismeret. Úgy ahogy Bruno Schulz látta a valóságot, senki nem látja, s soha nem is fogja. Messze vagyunk tőle ettől a személyességtől, mint a kis Bruno és apja, Jacob a novellák történeteiben a dolgok teljes megértésétől. Az élet ilyenfajta szemlélete teljes szabadságot ad. Olyan világot, ahol a repülés ugyanolyan természetességgel jár, mint egy délutáni séta. Nincs semmi oppozíció e magatartásban, semmiféle lázadás az objektív valóság ellen. Csupán egy bátortalan beismerés, hogy a realitásokhoz való feltétlen ragaszkodás talán mégsem oly szükségszerű.

Bruno Schulz hirtelen megszakított életművének talán ez a legfontosabb motívuma: művészet nem a mindennapi értelemben vett valóságtól távol, attól elszakítva, vagy épp azon túl helyezkedik el. Ott rejlik minden macskakőben, elhagyott utcákban, romos padlásokon, értetlenül álló, kíváncsi szempárokban, mindenben, ami mozog, s ami mozdulatlan, ami élő, s abban is, ami már csak az élet emléket őrzi. Nem a valóság és a művészet közötti tér távolsága a kérdés, hanem, hogy épp melyik, mikor, s meddig dominál.

A tényektől való szorongás gyermeki izgalma lüktet a rajzokban és a történetekben. Az izgalom, ami semminek nem akarja tudni a legvégső értelmét, hiszen a jelentés száradna el ezzel, megfosztva a „kutatót” minden további reménytől arra vonatkozóan, hogy a személyes jelentések rendszere továbbgördíthető lenne. Az alkotás visszavezető út a mitológiákhoz, a közös tartalmak rendszeréhez, amelynek elcsökevényesedett maradványa az emberi ész, a gondolkodás és a kultúra. A valóság magyarázatokat kikényszerítő hatalmának ez a magatartás áll ellen: egy kisfiú méretére visszazsugorodott felnőtt, aki ugyan arcán hordja az évek gyűrte ráncokat, de még féltve őrzi a néha-néha feléledő, gyermeki pillantásokat.

A valóság nem más, mint fikciók rétegződése: a rajzoló kéz folyamatosan egy újabb rajzoló kezet alkot. Egy arckép. Egy jelenet. Egy tányért emel el az asztalról. Vagy épp azt teszi vissza. A tányéron egy korona. Háta mögött egy riadt, s egy nevető alak. Akár egy kisgyerek, akit rajtakapnak valamin. Egy öregedő felnőtt arc, amelyben még ott pihen a gyermeki tekintet. Egy kifejletlen, megformázatlan pillantás, melyet nem az összehasonlítás vágya mozgat (hol a határ a való és a mű között), hanem a személyes értelemadás, a teremtés elfojtatlan ösztöne.

Csoportkép. Összezsugorodott, lepedőkbe burkolózott figurák, akár a kihalt padlásokon pihenő madarak, az átmeneti halál állapotába süllyedve. Túlvilági némaság, amit megzavar valami élő, egy épp arra járó, hosszú, fehér lábú nő. Elfeküdni, hódolni, a lábakban gyönyörködni, a szoknya alá lesni. Vállalt szolgai pozíció. Egyfajta örök alárendeltség, amely még akaratosan, már-már kétségbeesetten őriz egy alacsonyabb, gyermeki pozíciót, a szó szigorú fizikai értelmében véve. Innen lentről látszik igazán a valóság „árnyékjellege”, amely a mítoszok és a legendák alapköveinek felszínen nyújtózik el. A gyermeki létezés, s az alapösztönök találkozása. Az alattvaló választott, s nem kényszerített nézőpontja ez. Meghajolni, lefeküdni, hogy mást, s máshonnan lássak; áldozattá válni, hogy valami mást érezzek; lefeküdni, hogy megtapossanak. Meghajolni olyasvalami előtt, amiről csak írni, amiről csak rajzolni lehetséges. Schulz számára a jelentés kizárólag személyes jellegű, amely nem zárja ki azt, hogy ne lennének egyéneket és korokat összekötő kollektív jelenségek. „A valóság minden egyes darabja annak köszönheti létét, hogy részét képezi az univerzális jelentésnek.” A szó bizonytalanul álló fragmentuma egy egykori egész jelentésnek. Egy töredék, ami visszatükröz, s nem feltár. 

 

Nincs természetes fény e rajzokon. Egy hirtelen felkapcsolt fényforrás leleplezi a valóság színpadiasságát, a hátrahagyott díszleteket, a sminket a bőrön. Fénytől megrettent arcok zavara, ám a riadalom csupán egy pillanatig tart, megfeledkeznek ismét a jelmezekről, s folytatják a megszokott életüket, elgémberedett tagjaikat immár az új fényben fürdetve tovább. 

A jelen egyfajta támaszték, semmint az ihlet forrása. A művészet egyszerűen csak átfolyik, átszivárog a személyen, egy szerencsétlen - szerencsés kiválasztotton, aki mintegy lenyomatául kényszerül válni annak kornak, amelyben mozognia és beszélnie kell. Schulz is hasonló művész volt. E törékeny test egyben magában hordozta önön misztikus múltját, s a tragikus jövőt. Megfoghatatlan volt életében, s még inkább az lett halála után. Furcsa kimondani, de mintha az életműhez éppúgy hozzátartozna a drohobycz-i utcán kivérző test, a kiömlött, fehér agyvelővel összekeveredett rózsaszín vér, amely fokozatosan gyengülő sebességgel tört utat magának a piszkos macsakövek között. Az utolsó alkotás, amely éppúgy vált részéve a mitológia ködének, mint az ihlet, s az alkotás kezdőpontjának önkívülete.

The Art of Bruno Schulz: http://www.brunoschulzart.org/

About Schulz: http://www.polinst.kiev.ua/storage/bschulz_prezentacja__ang.pdf

The Cinnamon Shops, The Sanatorium at the Sign of the Hourglass and other writings:

http://www.schulzian.net/

Street of Crodoliles, a short film from Brothers Quay: http://www.youtube.com/watch?v=EgqmXK1pf7Y

 

Elliott Arnold könyve. A virrasztás éjszakája. Történet a dán zsidók Svédországba menekítéséről. Amerikai irodalom, s a Schindler listája-fertőzés egy korai előjele. Mindenféle összetettség hiányzik, amely a valóságos eseményeket jellemezhette. A nyugati fikció kényelme: a jó és a rossz örök harcának fejezeteiről szól a történelem is. Ezt a harcot rekonstruálja a regény, távol a gonoszság esszenciájának lényegétől, s annak keserű melankóliájától: a szükségszerűség kegyetlensége dominál, semmint a pusztítás ösztöne. Ha kivégzem a jót, egyben szobrot is állítok annak. A gonoszság nem megszáll, hanem üldöz. Ott lüktet Káin remegő kezeiben, József bátyjainak kétségbeesésében, s Ismael sikolyában. Talán épp az Ószövetség mutatta meg legtisztábban a gonoszság álcájába bújtatott elkerülhetetlen szerepet, a rossz felelősségét.

 

Wojciech Smarzowski filmje. Róza. A múlt hamis dicsőségének, s balszerencséinek mámorában a lengyelek is ugyanúgy szenvednek, mint a magyarok. Azonban itt legalább van lehetőség arra, hogy egy másik megközelítés is helyet kapjon, aki a történelemben épp azt az összetettséget veszi észre, ami azt valójában jellemzi, s nem azt, amely az egyoldalúság irányába lett eltorzítva. Utóbbi a beismerés, előbbi a bálványozás terepe. Jedwabne vagy épp a háború utáni német kisebbség megkínzott szelleme, ha csupán halkan is, de kísért.

 

Egyszer valahol azt írtam, hogy a hétköznapok megölték a regényhősöket. Talán kissé elhamarkodott kijelentés volt. Nincs múlt idő. S talán nem is csupán a regényhősöket, hanem a fikciót úgy általában. A mindennapi ismétlődések monotóniájától épp ez véd meg. Hajszálnyi irracionalitással, gyermeteg illúzióval, s az alkotás kényszerével megvédeni a „meséket”. Ez a legkifejezőbb szó, azt hiszem. Korábban azt gondoltam,hogy a gyerekkor megszáradt emlékeinek fel-felbukkanása egyszerű nosztalgia. Ma már tudom, hogy nem így van. Nem is emlékezésről van szó, hanem összehasonlításról. Miként látok ma olyan dolgot, amelyet korábban ismertem meg? Nem maga a tárgy, s nem is a vizsgáló tekintet minősége a fontos, hanem a különbség, amely a kettő között tátong. Megragadható a változás, s könnyedén alakítható, amelyben még él a vágyakozás azon szűz tekintet iránt, amely egykor jellemezte e formátlan testet, egykori önmagam. A kifejlődés nem szükségszerű, ám a formátlanság fenntartása annál inkább, amelyet a végponttól, a befejezettségtől való rettegés fűt igazán. Tudatom egy kihalt játszótér terepe, a hintákban felismerhetetlenségig oszlott tetemek, egykori ismerősök. Már a nevükre sem emlékszem. A játszótér még megvan, látom, az alakok is mozognak, nem is halottak, csupán várakoznak, néha-néha megmozgatva állkapcsukat, s elgémberedett tagjaikat, amely a hinta rozsdás vasláncainak felszisszenő zokogásával jár együtt.

A Kényszer című novella a Félonline.hu-n

http://felonline.hu/2013/12/06/kenyszer/#.UqOXa3iiW8M

Dés Mihály Pesti barokk című regényéről a Kortárs online-on

http://www.kortarsonline.hu/2013/12/irodalom-pesti-barokk/18526

Hajnal. A bútorok vonalai épphogy elkezdtek kibontakozni a halvány és erőtlen fényben. Hangos üvöltözés a lépcsőházban, közvetlenül a bejárati ajtó előtt. Másodpercekig tart mire megérkezik a lift. A dühös, női hang fokozatosan halkul, miközben együtt süllyed a felvonóval, majd egy tompa ajtócsapódás után el is halkul végleg. D.-n gondolkodom. M. halkan szuszog mellettem. Nem bírom megállítani az elszabadult képeket, nem is tudok visszaaludni már igazán. Apró, szinte súlytalan emléktöredékek. Inkább szellemidézés, semmint valódi emlékezés, összekeveredve e korai óra bárgyú, s enyhén érzelgős melankóliájával. Verekedés D.-vel sok évvel ezelőtt. Azon „harcok” egyike, amelynek a puszta játék volt a kiindulópontja, s amely mégis a férfias, „ki az erősebb” bizonyítani akarás komolyságával végződött. Már nem vigyáztunk egymás épségére. Vakon, s vicsorítva ütöttük egymást. Jómagam az erősebbek lusta nyugalmával püfföltem, míg ő az „elnyomottak” keserves magatartását képviselte kitartóan. Én voltam a gyáva, ő pedig a mártír. Végül megunva az egészet, megragadtam égnek meredő haját. Felszisszent. Összeszorította fogait, de nem kiáltott fel. Nem illet volna szerepéhez e hirtelen, s szánalmas meghunyászkodás. Mikor megláttam az első könnycseppet kigördülni a szorosra zárt szemhéjak közül, rájöttem, hogy túlságosan messzire mentem. Eleresztettem. Éreztem ujjaim között az izzadságtól nedves hajszálakat. D. próbálta visszafogni magát, de nem bírta. Elsírta magát. Zokogott. Még lüktetett fejbőrén a fájdalom. Nem bírta abbahagyni. Megijedtem. Tudtam, hogy anyánk hamarosan hazaér. A gyáva félelem, a szánalom és a sajnálat egyszerre támadt meg. Magamhoz szorítottam. Próbáltam csitítani, némi eredménnyel. Megnyugodott. Nem ellenkezett. Mindkettőnknek jólesett e testvéri kötelék, kettőnk esetében, nagyon is ritka megnyilvánulása. Már nem aggódtam amiatt, hogy lebukhatok. Talán a verekedés is megérte. Hogy mindez abban a jelenetben fulladt ki. A kora kamaszkor pillanatnyi gyengesége nyilvánult aznap meg. Mindenáron próbálni, hogy felnőttként kezeljenek, eszerint is viselkedni, ám közben ne vegyék észre a véletlen, már-már szinte ösztönös kilengéseket, egy verekedést az öcsémmel egy késő nyári délutánon, amikor még mindkettőnkben ott tombolt egy elzárt, s félelmetes szörnyeteg: a felnőtté válás keserű elfogadása, s az ennek való meghunyászkodás kötelező jellege. Ma már tisztán látom, hogy ennek a kötelességnek egyikünk sem tudott tökéletesen megfelelni. Jómagam csak színészkedem, míg D. keservesen próbálja mindezt elhessegetni magától, kettesben maradva a kétségbeeséssel, a szinte már kezdeti őrülettel, teljesen felhagyva a reménnyel, hogy képes lehet megfelelni annak a külvilágnak, amely csupán a bizonytalanság jeleként vibrál szemei előtt, akár egy haldokló neoncső, amely ugyan egy pillanatra megvillantja a kapaszkodókat, ám el is rejti őket, ahogy hozzájuk érhetne. Csupán kettőnk magatartása nem változott: vagyok én a gyáva, míg ő továbbra is összeszorított fogakkal várja, hogy a lüktető fájdalom elmúljon, hogy görcsbe rándult szemhéjait újra felnyithassa végre.