Mi tart mozgásban – kérdezhetné − mi az az elv, vagy épp hit, ami előre nyom? Ugyan, a fejlődésről már régen lemondtam, nevezzük inkább ezt az általad említett „fejlődést” szegényes bővülésnek, melynek fala ugyan folyamatosan dagad, ám végül megroggyanva és elhasználtan esik vissza arra a helyre, ahol korábban volt. Nem épülő rendszer ez. Hiszen az építés cselekedete vagy épp az építeni akarás hajlama sem feltétlen előrehaladás. Persze, valami alakul, ami eddig nem volt. Ugyanakkor önmagába zárja saját pusztulásának jövőbeni bizonyosságát. Épül, fejlődik, ám előbb-utóbb össze is esik. Nincs rendszerem, csak egy rendszer kiépítésének olthatatlan vágya az egyetlen mentsváram. Valami alapján felépülök, megkonstruálom ezt az épülést, egy ideig a boldog pihenés, és tapinthatatlan művem csodálása megnyugtat, aztán mindez össze esik, egy gyenge pillanat, amire talán fel sem figyelek, csak utólag, napokig tartó agónia, majd az építés, bővítés, fejlődés (nevezd, aminek akarod) utáni vágy, vagy talán kényszer. Vagyok, akár egy frissen megépült város: beindult a közlekedés, erős a városfal, csorog a víz a csatornában, majd a peremvidéken felüti fejét a pestis, amely terjeszkedik egyre beljebb, feltöri a járdakövet, megmérgezi a vizet és a levegőt, rohad minden, oszlik, akár a forró napon széthasadt hulla. Majd eléri a központot, s onnan, ugyanazzal a lassúsággal, ahogy érkezett, visszahúzódik, s eltűnik egy időre. Vagyok, mint a város, amely a „készenlét” részegítő mámorában nem próbálja rögzíteni le a kiépített rendszert, hanem amelyik a pillanatnyi jólét és biztonságérzet közepette, mosollyal az arcán, de riadt szemekkel tekint néha a határ felé, várva a következő dögvészt.

F. ismét: "...az eredet rendelkezik a végnélküliség áttetszőségével, a halál pedig az állandó nyitás a halál ismétlődésére."

Csapongó gyermekkorom egyik állomása: próba a vallás terén, kötelező gyónás, s szorongató félelem. A pap megvető arca darabjaira esik szét a fülkében. Szégyen, de nem amiatt, hogy e számomra teljesen ismeretlen és közömbös alak megismeri, megforgatja, s elítéli a bevallott tetteimet. A szégyen mélyen befelé irányult: egyrészt gyónás alatt rajzolódott ki legtisztább önmagam, személyem kicsinyessége és aljassága, de legfőképp nélkülözhetősége. Másrészt egyes bűnök kimondhatatlanok maradtak számomra, melyek a nemrég felfedezett, (s hamar kimúló) buzgó hit fűtésében óriásira növekedtek. A megkönnyebbülés ígérete ígéret maradt csupán. Nem megszabadulás volt ez a bűnöktől, hanem a bűnösség feltétlen elismerése.

A test erejének szinte abszolút kifacsarása, elhasználása. Nem csupán a figyelem tompul, hanem a test állandó, de a hétköznapokban észrevétlen "érzete" nemhogy észrevehetővé, de uralkodóvá válik. A különböző, s innen-onnan érkező ingerek egyetlen érzetté egyesülnek: testem lüktetésévé. A test kimerül, ám épp így jelzi saját húsból, szövetből, s az ezek közé ékelődött fájdalom szövevényes rendszerét. Érzem a feszült inakat, mert rájuk gondolok. Hosszú évek után ma újra futottam, ismerős fáradtság, ismeretlen kiüresedés, a maga fizikai értelmében. A hús minta üreges hengerré válna, tele nehéz levegővel, ami az egyszerű mozgásokat is megnehezíti. A hónapokkal ezelőtt letett cigaretta utáni éhség ilyenkor a legerősebb: sűrű dohánnyal megtölteni e megmaradt üres tereket.

Herta Müllerről: Irodalmi lényeg? A látottakat és tapasztaltakat nem a maguk kizárólagos és objektív létezésében leírni az önkényesen megalkotott alá- és fölérendeltségi viszonyokkal egyetemben. Nem a fa vet árnyékot a ház oldalára, hanem a ház áll ott, hogy az árnyék elfeküdhessen rajta. Nem az én van összezavarodva, hanem a külvilág kavarodott fel, ami nem körbezár, hanem keretet ad, akárcsak a fal az árnyéknak.

Foucault: "Hatalmon és nem „a hatalmat” értem, nem azon intézmények és mechanizmusok összességét, amelyek valamely adott államban biztosítják az állampolgárok feletti uralmat. Nem is az uralkodás egyik módját értem hatalmon, azt a módot, amelynek – ellentétben az erőszakkal – a jogszabály ad formát. … A hatalom mindenütt jelen van; nem azért mert mindent átfog, hanem mert mindenünnen előbukkanhat." 

Mi a hatalom? Nem hinném, hogy valamiféle láthatatlan ellenőrző erő, valamiféle felettünk lebegő idea. A hatalom valódi természetét épp e mitikussá növelő hozzáállás rejtette el. Akár a legenda, amely mögött valahol ott húzódik a már kibogozhatatlan ráció. A hatalom természete egyszerű. Felállítja a normát, mint egyetlen létezőt, amely mellett nem lehet másik utat vágni. A hatalom megalapította az általa létrehozott norma feltétlen tiszteletét, miközben annak megkérdőjelezése nem abban megy végbe, hogy valaki egy alternatív normát akar kialakítani, hanem csupán abban, hogy elfogadjuk egy alternatív norma kiépítésének puszta lehetőségét. Példa Foucault bolondjai: az őrült azért őrült, mert képtelen megfelelni az "egyetlen" normának. Ezért válik mintegy a társadalom selejtjévé. Miközben: az őrült abba a társadalomba nem tud beilleszkedni, amely az "egyetlen és hatalmas" norma vak szolgája. A bolond nem felel meg a normának. Helyesbítés: a bolond csak egy normának nem felel meg.

HM: "A szekrény mellett ketyegett az óra. Lengett az inga, az időt lapátolta a bútorok közé, a szekrényből az ablakra, az asztalról a díványra, a kályhából a plüssfotelbe, a nappaliból az estébe. A falon lélegzetem hintája ketyegett, a mellkasomban pedig szívlapátom. Hiányzott nagyon."