"Olyan vagy, mint egy szaros marionett. - mondja - Elvágott zsinórokkal akarsz mozogni." Csak nézek rá értetlenül, annak ellenére, hogy pontosan tudom mire céloz. "Miért is?" - kérdem. "Csak fekszel félredobva, mozdulatlanul a sarokban,  - folytatja - abban a tudatban, hogy valami értelmeset csinálsz. Abban az illúzióban, hogy egyáltalán csinálsz valamit."

M. ma ismét elutazott. Nem maradt más belőle, csak enyhe parfümillat a bőrömön. Talán még holnap is érezni fogom. Anyámmal ismét belegabalyodtunk egy nem várt vitába kettejükkel kapcsolatba. Azt mondja, lenézem őket. Az én pozíciómba nehéz lenézni bárkit is, gondolom, de nem mondom ki hangosan. Sőt, bizonyos dolgokat illetően némi tiszteletet is érdemelnek. Látását elhomályosítják az anyai elfogultságok. Mialatt ez a gondolat átsuhan a fejemben, egy pillanatra biztos vagyok saját tisztánlátásomban. Ám csak egy pillanatig. Aztán rájövök, hogy kettejüket illetően nem beszélhetek semmiféle tisztánlátásról. Nem is ismerem őket. Nem is ismerjük egymást. Ki tudja mikor távolodtunk el ennyire? Próbálom a távolságot eltűntetni, de mikor beszélni kellene, csak hallgatunk. Mintha már nem is egy nyelven beszélnénk. Nincs semmi hierarchia. Csak ülünk némán, s egymásra sem nézünk. Áldás a TV hangja ilyenkor a háttérben. M. ma ismét elutazott. Épp útban lehet Varsó felé. „Ez a hobbid, – mondom – hogy mindig elmész.” „Mindig visszajövök – válaszolja.” Igaz. Éjjel negyed kettő. Kollégium. Gépterem. A földszinten buli. A zene tompa hangja beszökök a nyílásokon. McCarthy All the pretty horses könyve az asztalon. Búg a sárga neon. A zene még ezt sem tudja elnémítani.

F.:"...mert a lényeg az, hogy a rab ne tudja, hogy figyelik...Mi csodálkozni való van azon, hogy a modern büntetőrendszer eszköze a cellákra osztott börtön lett, ritmusos időbeosztásával, kötelező munkavégzésével, felügyeleti és feljegyző szerveivel, a normalitás uraival, akik átveszik és meg is sokszorozzák a bíró funkcióit. Miért is csodálkoznánk, hogy a börtön a gyárakra hasonlít, az iskolákra, kaszárnyákra, kórházakra, s hogy ezek egytől egyig a börtönre hasonlítanak?"

Tegnap mozi M.-el. H.K. – Spring Breakers. Utána egy korsó sör és gyros a városban. A sör megoldja a nyelvemet, a máskor olyannyira kényelmetlen őszinte beszéd ma nem okoz különösebb nehézséget. Szívesen beszélek. Inkább panaszkodom. Nem érzem jól magam az ún. kortársak között. – mondom. Sehol az eredeti hang, csak póz és utánzás. Elégedettség, megelégedés a semmin. Nincs eredeti hang – ismétlem – csak a meglévőkbe való, ellenállás nélküli, kényelmes belefekvés. A megnyúzott értelmiségi hangja. Alig húsz évesen elfelejteni azt, milyen is egy húsz éves őszinte hangja. A divat tombolása. Nem beszélve arról, hogy mindenki költő. A költészet mára a lustaság szinonimájává zsugorodott. – mondom −  Röviden írni, de írni valamit, benne a jól ismert szavak, s még jobban ismert kapcsolódásaik. S persze a próza. Ott van Nádas például. Mindenki úgy akar írni mint ő. Nem meghaladni. Folytatni. Persze, az Emlékiratok után nehéz másként írni. Jómagam is éreztem. Neki sem sikerült. Egekbe dicsőítik a PT-et. Engem untatott. Ezt már egyszer megírta. Felolvasások, irodalmi estek. A hangtalan csoport ünnepli magát. Az utcára pedig nem jut el más, csak a remegő lámpa sárga fénye, amely megvilágítja a felfirkantott műveket.

Jean-Antoine Gros Napóleon Jaffában című festményén a nagy hadvezér épp meglátogatja pestisben haldokló katonáit. Mellette álló és térdelő emberei próbálják visszatartani Bonaparte kezét, aki nem törődve a figyelmeztetéssel megérinti egy pestisben szenvedő daganatát. A beteg büszkén emeli karját, hogy a hóna alatti sötét búbot megmutassa a hadvezérnek. A félig halott katonák utolsó erejüket is megfeszítve Napóleon felé fordítják nehéz, szenvedő, ám mégis hálával teli tekintetüket. Még az oszlopba kapaszkodó vak is a tőle messze álló Napóleon felé nyújtja egyik karját. A heroikus jelenet azonban nem oldja fel a pestis rémisztő látványát. Bonaparte és rettegő emberei egészségesek. A festmény azonban nem az egészséget, nem a szépséget mutatja be. A félmeztelen halottak és haldoklók kékes, lilás színű bőrükkel, összerogyott testükkel, beesett és sápadt arcukkal uralják a festményt. A pestis eltorzította a korábban ereje teljében levő, izmos testeket, s egy groteszk, fekete búbokkal éktelenkedő, elszíneződött hullákat hagyott maga után. A ragály könyörtelen hatalmának bizonyítéka a kép. A fakó, majdnem egyszínű katonák teste háttérbe szorítja Napóleon magabiztos és méltóságteljes alakját. A hadvezér színekben pompázó öltözéke a haldoklók szürkés egyszínűségének éles kontrasztja. Ebben a pestis igazi hatalma. A rettegést nem a halál majdnem biztos tudata ébreszti fel, hanem az azt megelőző egyszínűségbe való biztos beleolvadás. Gros festményén a betegek arcára ugyanaz a kifejezés ül ki, amely éles ellentétben áll Napóleon és tanácsadói érzelmekkel teli tekinteteivel. Bonaparte arcán a bátorság és odaadó empátia, mellette álló emberén a megfegyelmezett halálfélelem, az aggodalom, az előtte térdelőn a mérhetetlen rettegés tükröződik. Az érzelmek ehhez hasonló sokszínűségét törli végleg el a pestis. A haldoklók arca egyforma, személyük lényegtelen, hiszen az egyéniség előbb hal el, mint az utána maradt test. A festmény jobb oldalán egy földre rogyott katona alakja jól mutatja a kontrasztot. Haldokló társai félmeztelenek, ám ő még viseli a katonai öltözetet, amely színeiben megegyezik a kép közepén egyenesen álló Napóleonéval. A fiatal katona nem fordítja fejét a vezér felé. Hiába a megkülönböztető öltözet, a pestis az arcát a lábain heverő halott arcával teszi egyenlővé. A pestis hatalma mindenkire érvényes sorsot húz. A megbetegedettek arca már nem képes az érzelmek változatos skálája szerint alakulni, csupán a szenvedés kifejezése engedélyezett. Az egyéni vonásokkal rendelkező ember megmarad, ám a személyiség a fizikai halál beállta előtt megsemmisül. A megsemmisülés lehetősége a Jaffában harcoló katonák számára természetes. Háború van. A háború és a pestis traumája azonban nem lehet azonos, még akkor sem, ha a végeredmény ugyanaz: halál. Háborúban az egyéniség megmarad, az elesett katona hőssé válhat. Egy eszme érdekében vállalja a halált, ám a pestis pusztítása nem az eszmék rendszereiben válogat. A pestis ugyanis nem válogat, hanem mindenkire érvényes, nyomasztó kollektív sorsot diktál.

A.K.: "A „krónikást” a rettegés hajtja, hogy a sok történés, amelynek tanúja volt, s amely az életének részévé lett, a színük, a formájuk, s az emocionális hatásuk, minden nyomtalanul elvész a jövő számára, hacsak ő meg nem örökíti viasz-, vagy agyagtáblán, pergamenen vagy papíron, palavesszővel vagy lúdtollal, írógéppel vagy töltőtollal. A „krónikásösztön” uralja azoknak az embereknek az önéletrajzát, akik maguk is szerepet játszottak koruk történelmének formálásában, vagy úgy érezték, alkalmasabbak másoknál arra, hogy megörökítsék azt. Defoe érezhetett így, amikor A londoni pestist írta.”

Ma már nem megyek lányokat locsolni. Döntésemnek egyszerűen gazdasági okai vannak: nem éri meg. Gyerekként azonban annál inkább. Nagyon is nyereséges üzlet volt. D.-vel kilométereket voltunk képesek tekerni, még a legtávolabbi rokon leghátsó kapuján is bekopogni, az udvariasság látszatát fenntartva maradni egy ideig. Miután megkaptuk, amiért jöttünk tovább is álltunk. Este együtt számoltuk ki mennyit keresett aznap. Idősebb lévén általában többet kaptam. D. csalódottan nézett a gyűrött kupacra. Nem értette előjogomat, s végképp azt nem, hogy fiatalabb lévén, miért gondolják róla azt, hogy neki kevésbé van szüksége a pénzre. Behozhatatlan hátrány. Túlöregedni engem nem tud, csak megbékélni a helyzettel. Az ő része kisebb, az enyém azonban igazságtalanul nagyobb. Ezt én is beismertem, de öntelt módon örültem is előnyömnek. Soha nem adtam neki a részemből. Mi több, eme pitiáner és gyarló különbségben élveztem kis időre önön megkülönböztetettségem, hogy másabb, hogy jobb lehetek, s vagyok, mivel a többet kapom. Nincs mentségem mára e gondolatokat illetően. Önzőségem szégyenbe süllyedt vissza, megmutatva akkori elbizakodottságom illúzió voltát, melyet talán már akkor is éreztem, de el semmiképp sem ismertem. Csak figyelem ezt a két, földön hasaló alakot, az idősebbet és a fiatalabbat, lehajolok, s miközben az idősebb nem figyel, átcsúsztatom a gyűrött bankjegyeket D. szegényes kupacára.