Miller – Ráktérítő: Az utolsó oldal is lassan átfordult, majd a papírkötés enyhe súly zárta le ezt az alig négyszáz oldalt. Megrázó, de mégis egy átmeneti válságon átsegítő könyv olyan őszinte és érzékeny hanggal, amely egészen eddig csupán halvány ideaként létezett fejemben. Két szerzőhöz lehetne hasonlítani Millert: Goethe és Céline. Goethe a Költészet és valóságban az ideális ember típusát akarta megteremteni: nem egykori önmagának emlékeken alapuló objektív pályaképét, hanem azt, aki sosem volt, s aki épp  e könyv által válhatott valakivé. Céline az illúziók és a kiábrándulás költője. Az Utazás…-ban Ferdinand mintha épp e goethei tökélyt kutatná, míg végül belátja annak elérhetetlenségét. Miller elbeszélője már nem hisz semmiféle ideál létezésében. Mivel az abszolút remény tagadója, hőse élvezettel veti bele magát a szinte már anarchikus, élvezeteken alapuló élethelyzetekbe. Aki elkerüli a tervezést a csalódás semmiféle formáját nem éli át. Még az öreg Goethéét sem, aki utólag építi fel ideális önmagát, mentesítve mindenféle járuléktól és haszontalanságtól. A Wilhelm Meister-féle nevelés utópia maradt. Sőt, már megszületése pillanatában az volt. Egy Bacon-féle elérhetetlen új Atlantisz. Csak a könyvek lapjain létezhet. Goethe a rendszert ünnepli, Céline azt siratja, mielőtt tompa közönybe fordulna csalódottsága, Miller pedig e rendszer vastag fűvel benőtt romjain téblábol kissé részegen.

Dés Mihály - Pesti barokk: Ez a pesti barokk, nem más mint egy letűnt korszak, egy borostyánokkal eltakart stílus a városliget kastélyának északi oldalán. Egy meghatározott rendszer, amelynek kezdő-, és végpontjai pontosan meghatározhatók, s ami itt, a regény jelenében is uralkodik egy apró különbséget kivéve: a lezáró végpont bizonyos, csak épp azt nem tudni mikorra is időzíthető. Nem nosztalgikus visszaemlékezés, hanem sajátos, rácsok nélküli börtön világának néhol szívszorítóan érzékeny, néhol azonban túlságosan is eltúlzott és hiteltelen bemutatása. Holden Caulfield hangja a begagyott tóról és az ott élő kacsákról.

Innen a kacsák azonban nem elrepülnek, s nem is szállítják őket sehová, hanem némán a park tavába fagynak, bízva az ideiglenesség illúziójában, hiszen minden évben jön a felolvadás, a barokk is csak egy korszak, nem pedig az örökkévalóság. Ám épp az ideiglenesség az életfogytiglan szürkés maszkja.

Ahogy minden vizsgaidőszak végén, úgy most is szinte teljesen kiürült a könyvtár, eltűntek az egyetemisták, nem maradt más csak egy-két megszáradt nyáltócsa a kék asztalokon, valamint azok, akik mindig itt vannak, csak a tömegben tűnnek el, az öregek, a sánták, a bolondok, egyikük gálánsan emeli meg hátsó felét, hogy kényelmesen elszellenthesse magát, a másik az üres levegőt rugdalja vagy épp úgy tesz mintha a folyóiratok között válogatna, végül  az idős hölgy, aki minden nap ugyanazt a könyvet tartja a kezében. Akár egy régi, dohos szekrényben felejtett tárgyak úgy ülnek itt a foghíjas sorok között, akik leskelődő személyemet kissé szorongva és elutasítóan figyelik, miközben szemükben halványan fénylik az esetleges elfogadás erőtlenül remegő bizonyossága.

Nagyanyám javasolja, hogy ne legyek túl pesszimista, ajánlják ezt mások is az utóbbi időben, jut eszembe, miközben, szerény véleményem szerint, az igazán mély pesszimizmus a legoptimistább hozzáállás. Tegnap végeztem az egyetemmel, ahogy idén tettem hatodszorra, hogyan is nőhetnék fel, kérdezhetném, ha az intézmény szinte erőszakkal gátol a hirtelen, kissé fájdalmas, de magabiztos elszakadástól. Furcsa délelőtt, vaku villan a gyéren nőtt mellkas-szőrömön, amely szellemi visszamaradottságom testi reprezentánsa. Akár egy tizenhat évesé. Út a könyvtár felé, hosszú évek után először fehér ingben, mintha mindenki ezt a változást figyelné, WWF-es fiatal lány kérdi, hogy szeretnék-e örökbe fogadni egy hiúzt vagy egy pandát, elkísér egészen a könyvtárig, félúton már elég világos, hogy nem a pandák miatt jön el a bejáratig, nem tudom támogatni őket, mondom, bármennyire is szeretném, hazudom, én csak egy fiatal, állás nélküli, friss diplomás vagyok, aki mi mást is tehetne, minthogy könyvtárba menjen.

Ott voltam én – mondhatnám később – 2013 nyarán, mikor egyes isten háta mögötti falvakban úgy nőttek ki a Horthy-szobrok, mint tavaszi eső után a gombák a párás erdőkben, mikor azt hittem, hogy a lehető legeseménytelenebb időszakban élek, abban a korban, ami két soros lábjegyzetben szerepel majd a történelemkönyvekben. Egy érdektelen kor érdektelen, még kapálódzó újszülöttje vagyok. Talán valóban az egyéni történetek az érdekesek, ahogy M. mondta pár nappal ezelőtt. Úgy érzem magam a kollégiumban, mint egy hirtelen megnőtt, apró házba szorult óriás: „nem tartozol már ide” suttogják éjjelenként a kissé megpörkölődött, ide-oda repdeső, haldokló molylepkék. Ilyenkor kellene egy biztos hely, ahová elbújhat az ember (akár M. hangjában esténként), megyek is haza, azonban ott mintha évekkel korábban megállt volna a levegő, nem mozog, hiába szellőztetek, ugyanazok a mondatok, ugyanazok a problémák. K. lassan összetör ebbe a nihilbe, szinte szomjazza a változást, mégsem mer elmozdulni, csupán némán szenved D. egyre elhatalmasodó önkénye alatt, amelyet nem szándékosan, de kialakít maga körül: problémája nem marad meg énje határain belül, hanem mintegy kisugárzik, s elnyel mindenkit, aki körülötte áll, az ő problémája, tragédiája fertőz, szinte lehámlik a tapéta a falról. Segíteni képtelen magán, s segítséget sem fogad el. Csak némán áll egyhelyben, várva valamiféle változást a környezetben, ám a háttér csak a mozog, ha szereplője önszántából kilép belőle.

Immár féléves lett e blog. December közepén még azt határoztam el, hogy minden egyes nap írni fogok valamit. Mára arra jöttem rá, hogy a szorgalom és az ambíció gyakran akadozik, a kényszer pedig középszerűséget szül. Bármiféle kényszernek ellen kell állnom, még ha nem is veszem észre azonnal, hogy egyszerű rab lennék. Ma már tudom, hogy nem lehet minden nap írni. Hogy nem történne velem semmi? Dehogynem. Ám az eseményeknek inkább a rohadó szagot magával sodró, több napos hátszele csap pofán. Már ha bármiféle hátszél pofán csaphatna.

Június 20, napi jelentés: permet szárad a bőrömön, okádja a repülő, nélküled nem vagyok más, csak egy darab hús, amelyet szédülő, haldokló szúnyogok zabálnak, hőség, zavaros és hosszú álmok, Te elmész a mosdóba, megvárlak, mondom, de visszaérkezésed nem várja meg a makacs álom, már az ajtóban állsz, mikor meglátlak, hajnali fűnyíró, majd felriadok, akár egy nyakon szúrt disznó, aki nem érti miért vonszolták ki az ólból, ahol a megszokások, és a napi rutinos etetések egy nappá zsugorították szánalmas és részvéttelen életét.

20th of June, daily report: poisonous spray is drying on my skin, the plane is dispersing, without you I am just a piece of flesh full of blood which is just simple food for the mosquitos, swelter, confused and long dreams, you are going to the toilet, I would wait for you, I said, but the stubborn dream doesn't want to wait for your arrival, you are staying at the door when I notice that there you are, the sound of the lawnmower at dawn, I woke up startled out of my sleep, just like the stabbed swine which doesn't understand why is it dragged out from it's sty where the daily routine and the system of daily feedings reduce it's woeful life to a day.