Jonathan Franzen – Javítások: Az amerikai irodalomnak megvan azon sajátossága, amely az európaitól idegen, s amely épp az európai szemszögből kissé amatőrnek tűnhet. Pedig nem fűti más, mint vérbő profizmus és játék: az őszinteség illúziójának felmutatása. Nem eltakarni, hanem érvényesíteni azt a hamisságot, amely a fikciót fűti. Mikor nem egy szerzői szemszög az uralkodó, hanem e perspektíva ugrál egy karakterről a másikra. Nem halott a szerző, hanem nagyon is érvényesíti akaratát szereplői felett. A Franzen-féle művészet nem emel falat az olvasó és irodalom közé. Nem a stílus lélegzik (Franzennek nincs is stílusa), hanem a történet, a karakterek, amely megadják a kellő mélységet és tragikumot az egyszerű soroknak. Akár a Javítások utolsó mondata Enidről: „Hetvenöt éves volt, és úgy gondolta, ideje, hogy változtasson az életén.”

Itt a jelen, egy folyamatosan elhaló, s rögzülő pillanat: D. ahogy újonnan felfedezett fél-intelligens titkár-programjával játszadozik; lassan végleg elmúló nyár, talán a legzűrzavarosabb eddigi életemben, fogatlan hostel-vendég a pult előtt, halványan fel-felmutatva egy egykor kialakított intelligencia maradványait, olcsó bor fanyar szaga, meg nem történt mesék, bizonyítékául annak, hogy ő is volt valaki; történet a 400 méter törött üvegdarabokon versenyző gátfutóról a koncentrációs táborban vagy épp búcsúzva zuhanó ejtőernyősről; jókor jött modell, egy félresiklott élet még mozgó, vonagló maradványa. Semmi sajnálat, semmi iszony, csupán az általános mérlegelés objektív képe. "Csak megyek még egy kört" - mondja, mintha a következő 20 perces sétával, az éberséggel kitolhatná a holnap kezdetét.

Bibó 1946-ban (A kelet-európai kisállamok nyomorúsága): 1815, 1919, 1946 – „Ebből a zűrzavarból született meg a cinikus napóleoni nihilizmus monstruózus dédunokája, a mániákus hitleri nihilizmus is. … Amint látjuk, nem kinyilatkoztatásokról és új elvekről van itt szó, hanem történetileg kialakult és egymásból organikusan folyó elvek rendszeréről: 1816, 1919 és 1946 elvi szempontjai egymást kiegészítő és egymásból kinövő összefüggő rendszert alkotnak.” Organikusság, állandó változás és alakulás egyazon testen belül, amelyre a történelem szót illesztik, s amelyet ma az egyéntől teljesen elkülönülő tárgyként tanítanak. Absztrakció, mint lusta kényelmi megoldás, amely egy a távolban bambuló nézővé tesz. Pedig mindegy egyes pisztolycső előtt az én tarkóm izzad, minden hozzá tartozó ravaszt az én ujjam mozdít meg. Rendszerbe álló zűrzavar, amelynek megvan az a nagy előnye, hogy az egyén személyes problémáit valami egyetemes folyamatba kapcsolja, átalakítva a lappangó pesszimizmust halvány félmosoly mögé rejtett cinizmussá, mi több iróniává, amely egy dologra ösztönöz: ne siránkozz, hanem élj a jelen korral, még akkor is, ha beleszólásod, a hangod felolvad a levegőben, s végleg elhal mások orrüregének sötétben kinyúló, vastag szörszálain.

Az emberélet útjának kb negyedén a nagy sötétlő erdőig sem jutottam: a mai reggel, ahogy szinte minden reggel, mondhatni szokásosan indult. Reggeli közben átnézem a hazai hírportálokat, ami érdekes átfutom, menekülök a terjedelmes írások elől, ha épp nem publicisztikáról van szó, stb. Korábban a külföldi portálokra épphogy rákattintottam, megadva önmagam számára is a kényelmes illúziót, hogy idegen nyelven olvasom a világ híreit. Az utóbbi időben azonban az egyensúly megváltozott: a magyar oldalakat szinte csak átgörgetem, olvasva csak a kiemelt címeket. Elég az. A többi úgyis ismert. Íme a magyar napi média: ugyanaz a cikk formálódik nap nap után, csak épp a szerzők nevei, s a szavak cserélődnek. Gyors összehasonlítás: ma reggel a Népszabadság oldalának vezető híre, hogy az Orbán-csemeték miféle külön lakásokat birtokolnak a Gellérthegy köddel burkolt csúcsán, miközben a család nem kevés ingatlannal rendelkezik országszerte. Felújított családi ház Felcsúton, amelynek homlokzata büszkén tekint a kis falu gigastadionjának (félkész) csontváza felé, egy kútvölgyi villa, több ezer négyzetméter telek, szauna, stb., stb. Félreértés ne essék: nem ezek birtoklása a botrány. Valószínűleg inkább megszerzésük, azonban az már korántsem érdekel. Nem irigylem én a luxust, szegény emberen még a szauna forró gőzén is lehet segíteni, bár hasonló motiváció véleményem szerint távol áll a mai magyar vezető réteg éberen lüktető ambícióitól. No szóval: Magyarország egyik legismertebb napilapjának internetes oldalán ez volt a vezető hír. A Der Standard osztrák napilap online verziójának kezdő oldalán az egyiptomi zavargásokról lehetett olvasni kimerítő és alapos összeállítást. Íme, a ma uralkodó magyar nemzeti egoizmus és határtalan kicsinyesség kiváló példája: a hosszúbajusz és mélymagyarság kultúrájának könyörtelen hatása, amely immár az ellenzéki média sorait is megfertőzi azáltal, hogy nem enged másról beszélni csak jelentéktelen, kicsinyes, s másnapra feledésbe merülő hírekről. Persze, hogy botrányos az Orbán-gyerekek „kiérdemelt” luxusa, miközben a vele egykorúak minden hónap végén kénytelenek zacskós krumplival megtölteni a kollégiumok, csótányok lakta, közös hűtőszekrényeit. Az irigység azonban nem segít, csakis a mérhetetlen közöny. Nem leszek dühös, valószínűleg jómagam sem utasítanék vissza hasonló ajánlatot. Azonban kit érdekel mindez? Itt, ma Magyarországon e gellérthegyi ingatlanok lenyomták Egyiptomot. Lenyomják az egész világot, s tényleg nem fog maradni már, csak egy Trianon okozta sebektől lüktető gödör Európa közepén, amelynek lakói valóban Európát, s a világot felejtik el, miközben önön kicsinyes problémáik töltik ki azt a hiányt, amit úgy neveznek külvilág. Egy lassan önmagába roskadó ország, távol mindentől, ami egyetemes és nagyszabású. Akár egy pestis sújtotta, magára hagyott város, ahol minden szembejövő potenciális ellenség, ahol másról nem is lehet beszélni csak a bajok sújtotta mindennapi életről. A szorító határok közelednek az ember teste köré, majd ráfonódnak végtagjaira, akár egy hordozható cella, amelyben testünk fájdalma uralkodik, s nem körbenézés kíváncsisága.

     Nem, illetve nem csak ezek fognak engem elűzni innen. Nem is kell elűzni. A számtalan helyekre küldött állásajánlatok lusta közönye, a válaszok maradandó hiánya, amely nem ad más lehetőséget, csak a mielőbbi továbbállást. Remélem, egyszer, ezt megköszönhetem az országnak: kitolt, akár egy agyoncsapott macskatetemet az út közepéről az árok szélére.

    Korántsem akarok olyan lenni, mint Woody Allen párizsi filmjében az író, aki mindenáron egy más, korábbi korban szeretne élni. Nosztalgia egy nem ismert kor után csupán a haszontalan álmodozásba vezet. A korral kell megküzdeni, amely szembe jön, írta valahol Shakespeare, mellyel szerényen bár, de egyet kell, hogy értsek. Befejeztem Zweig A tegnap világát, amelyben a század eleji Bécs, illetve Európa alkalmas lehet arra, hogy betöltse vak álmaimnak e reménytelen kívánságát. Talán ott könnyebb volt. Talán akkor nincstelen fiatalnak is könnyebb lehetett élni: nem maradt más számára csak a mielőbbi gyarapodás reményének bizonyossága, s nem a nincstelenség fennmaradásának lehetséges, s kissé elkeserítő jövőképe. Uff, beszéltem.

Szülőváros. Az áporodott levegő újra otthonra talál tüdőmben, a levegő, ami először töltötte ki a fonnyadt lebenyeket, s a levegő, ami ismerősen ját át minden alkalommal, miután leszállok a vonatról, annál a peronnál, amely az elmúlt húsz évben szinte semmit sem változott. Furcsa idegesség, s egyben mélabú, szinte álomkór, ami elhatalmasodik rajtam itthon az ismerős falak, terek és épületek között. „Nyerő ez az íz” – üvölti a csaknem 15 éves óriásreklám egy tízemeletes falán, színes, lakótelepi vasmászókák, szinte érzem az izzadságot a számban, mikor azon erőlködtem, hogy a tetejére jussak, elhagyott helyek, szándékosan otthagyott emlékek, amelyek, akár egy kikötve felejtett háziállat, sírnak mikor kegyetlen gazdájuk hosszú idő után újra elmegy mellettük, mozdíthatatlan tárgyak, elfáradt feliratok, ismerős, kissé megöregedett arcok, állandósult tájkép. Nem gyűlölöm ezt a várost, épp ellenkezőleg: a nosztalgia konzerválta számomra, amihez immár más nem is köt, csupán egy-két személy, akik fontosak számomra. Akár egy ismerős, és szeretett egyén holtteste, akit a ravatalon felejtettek, s akinek lassú rohadása és szétesése egyenes arányban tünteti el a megmaradt, kedves emlékeket. Van olyan természet, amely nem bírja elviselni ezt az állandóságot. D. is ide tartozik, velem egyetemben. Viselkedése és magatartása, ha erre gondolok, ésszerűnek, s az egyetlen útnak tűnik. A menekülés az ő esetében immár az utolsó kiugrási lehetőség. Ám nehéz bírni az olyan rabbal, aki borostyánt futtat cellájának rácsaira.

Ha megpróbálom megragadni jelenlegi énem lényegét, félrenyúlok és majdnem hanyatt esem, akár a koromsötétben botorkáló, aki teljes bizonyossággal nyúlik egy jól ismert kapaszkodó felé, ami még sincs ott, ahol korábban hitte, s aki csak az üres levegőben kapálózva rájön, hogy a jól ismert helységben teljesen eltévedt immár. Nincs itt semmiféle központosított lényeg, csak az ismét visszatért káosz, s elfojtott pánik, a képzetlenség biztos tudata, valamint az ezek ellensúlyozására hivatott feltörekvő, gyengülő, de el nem haló, s kiolthatatlan ambíciók sorozata. Mert az annyira vágyott jelenlegi énem nem más, mint a közvetlen környezetemben felaprózódott részletek átláthatatlan tömege, elfojtott sikolya, s egy megmagyarázhatatlan válságérzés okozta remegése. Egy beteg, s kissé szentimentális anya; egy erőszakos, akaratos, ám mégis éltető és ambíciókat felébresztő mostohaapa, akiről szinte nem lehet eldönteni mennyire van távol a normális élettől, vagy épp mennyire közel a rációk világához; egy az agónia és teljes közöny szélére sodródott testvér; egy szeretett nő, aki távol innen már kifaragta azt a modellt, amivé nekem válnom kell, s akinek támogatásában inkább bízom, semmint érzem. Egy átlagosan induló reggel, egy eltévedt és aljas üzenet, amely az egyetlen biztos pontot is megfertőzi, amelyben jelenleg bízni tudok. Eszembe jut, hogy alig két héttel ezelőtt a konferencián, miután befejeztem a hirtelen megírt esszé felolvasását, valaki megkérdezte, ebben hol vagyok én? Hol kezdődik a fikció, s hol a személyiség, melyet képviselnem kell? Vagy nem vagyok képes egyáltalán arra, hogy magamról beszéljek, vagy éppenséggel csak a fikció révén tudom ezt megtenni? Szinte erőszakkal kell eltávolodni magamtól, hogy tisztán, s elfogultságok nélkül lássam azt, akiről igazából nem mesélni akarok, hanem szabadulni tőle. Elvégre mi más az önelemzés, ha nem saját személyiségünktől való elszakadás kísérlete? M. azt mondta csak magamról tudok beszélni. Ez így nem igaz, gondoltam: még magamról sem tudok beszélni. Fejlődést nem látok, csupán a vigaszt, hogy a fejlődés folyamata közben nem lehet jelentést írni. Az őszinte számvetésről csak egyet lehet mondani: lehetetlen, s összeegyeztethetetlen a jelen erőtlen eredményeivel.

Gőzölgő birkafejek

Kissé megvágott, s átszerkesztett riport a magyarnarancs.hu-n a sajátos elkészítésű módú karcagi birkapörköltről. Sajnos az ironikus részeket ki kellett vágnom, pedig nincs is jobb, mint ellenségek szerzése. Ám ezért van e blog: a rendezői változat (nem) mindig jobb. 

http://magyarnarancs.hu/kismagyarorszag/rotyog-a-porkoltmutyi-hungarikum-lobbi-karcagon-86043

Valóban sajátos elkészítési módról van szó. Egy laikus számára talán a birka megpörkölt fejének látványa a bográcsban a legfurcsább. Egy üstbe szigorúan egy bárány kerülhet. Annak viszont minden része. A fej kerül a bogrács aljára, s ha feljön a felszínre, kész a pörkölt. Az étel eme értékes része a legtiszteletreméltóbb személyhez kerül tálalásnál. S ha csak egy birka főtt, a legtiszteletreméltóbb is csak egyvalaki lehet.

Nehezen bogozható ki valamiféle logika a HB eddigi működésében, s talán nem is érdemes logika után kutatni. Az ideig-óráig tartó miniszterkedés hatalma úgyis megteremti a lehetőséget a szülőhely valamiféle megkoronázásában, legyen az akármilyen mértékű. A karcagi birkapörkölt esete a felcsúti stadion mintája szerint működik, csak épp kisebb méretekben. Az biztos, hogy a pörkölt immár hungarikum. Ahogy a gőzölgő birkafej is Fazekas úr tányérján.

A Renoir című filmről a kortarsonline.hu-n:
http://www.kortarsonline.hu/2013/08/film-renoir/16750

Vibrál a hajnali levegő a város utcáin, a hőség enyhülni akar, ám az épületek nem engedik a forróságot. Eltévedt spanyol fiatalok kokaint szívnak fel séta közben, szemük színe szinte elveszett a kimeredt pupilla feketesége mögött. Savanyú melankólia, megmagyarázhatatlan fáradtság és kitartó merevség a mai nap eredménye, nagyanyám felhív, panaszkodik D. miatt, aki mintegy erőszakkal tartja meg magát vállainkon. Rozsdás szögek állnak ki a talpából, amelyek mélyen a húsunkba fúródtak, mégsem engedhetjük el, ekkora magasságból túl nagyot esne. Tapos, a fájdalom szinte elviselhetetlen, a helyzet neki sem kényelmes, de már belátta, hogy a kényelem nem fontos, elég, ha bizonytalanul is, de megállhat valahol.

Térzáró

Térnyitó Konferencia Velencén: előadóként jómagam is izgatottan vártam az eseményt, csodálva B. fogyhatatlan energiáját és kitartását, amit a szervezésbe, s magába a Félonline működésébe fektet. Azonban hamar rá kellett jönnöm, hogy a konferencia korántsem teret nyit, hanem önmagába zárul, akár azon velem egyidősek köre, akik a magját alkották a háromnapos eseménynek. „Kádár-nosztalgia” – hangzott el többször is az esti vitán a számomra olyannyira távol lévő kifejezés: fiatalok, akik között nyelv nélküli újszülöttnek érzem magam; fiatalok, akik sokkal inkább egy elkopott, s számukra teljesen ismeretlen múlt felé hajlanak; fiatalok, akik a ’89-ben születettek nemzedékére hivatkozva valamit bizonyítani akarnak, valami lehetetlent, mintha önön személyük bizonyítékul szolgálhatna egy meg-nem-történt változásnak; fiatalok, akik ezt a változást hangsúlyozva süllyednek el egy már régen kimerült és haldokló párbeszédben; fiatalok, akik történeti tudásuk álcájában hadakoznak egymással; fiatalok, akik csak a régi szavakat ismerik, az elhasználtakat, amelyeken már nem szabadna beszélni. Hiányzott a frissesség, a bátorság, a provokáció. Fiatalok, akik nemhogy egymás között vesztették el a kommunikációt, de azzal a társadalommal is, amellyel hitük szerint vitatkoznak. M. és R. előadása tűnt ki igazán egy-egy bátor megjegyzéssel. M. szerint az irodalomtudomány rég elveszítette kapcsolatát a „külvilággal”, ám tényeket mindig könnyebb közölni, mint megoldási javaslatokat. Mert az nem hangzott el senki szájából. Még az enyémből sem, azonban figyelmeztettem mindenkit, ezt ne is várják tőlem. Esszém felolvasása után a síri csend, az elején nem is mertek kérdezni, majd elindult egy beszélgetés, ami viszont a felszínét sem súrolta az írás lényegének. Talán F.-nek volt igaza: ezt olvasni kellene inkább. Majd később megkérdezte: hol voltam én a szövegben? Mikor beszél S.K.? Nem tudtam válaszolni. Talán meg sem szólal. Vagy épp a bőbeszédűséggel leplezi némaságát.

D. otthon, akár Gogol őrültje. K.-nak születésnapja volt. Nemrég bejelentett terhessége még most is döbbenetet okoz, azonban sajnálom őt, hogy nem e hír tölti ki a család mindennapjait. Nem D. önző. Csupán az abnormális viselkedésével próbál segítségért kiáltozni. Azonban ha valaki meghallja, befogja száját, ami eddig könyörgött, s nem is hajlandó tovább beszélni.