"Többet alszik, mint ébren van. Szinte az egész napot átalussza." - mondja - "Elmegy valahova, megérkezik és lefekszik. Ebéd után is. Miután megunja a műsort a tv-ben. Amikor csak teheti, bemegy, magára zárja az ajtót, s alszik. Kora estétől kora délutánig. Néha hallom, ahogy vergődik az ágyban. Mintha erőszakkal próbálná magát alvásra kényszeríteni. Mintha ideges lenne, hogy a testének nincs szüksége a pihenésre. Talán nem is aludni akar mindenáron. Csak nem szeret ébren lenni."

„Nincs ebben semmi különös, – mondja – még szép, hogy hazahoztam.” S valóban, kénytelen vagyok elismerni magamban: az eset korántsem különös. Sőt, az esetleges változás, változtatás tűnt volna furcsának. Itt mozog előttem e száj, fröcsköli a szavakat, ismerem őket jól. Persze, a külalak változott, láthatóan felnőtt, ahogy mondani szokás, s mégis e szavak cikáztak fejem körül tíz éve is, ebben a hangsúlyban, s fekvésben. Nem mondok semmit, akkor sem tettem. A szavak azonban nyakig nyomnak ebbe a megéltnek hitt „egykoriba”: ugyanaz az agónia, s tehetetlenség, de immár a változtathatóság reménye nélkül. Itt megállt az idő, mondhatnám, s mégis kellek ide, osztozni és fulladozni e megfagyott pillanatban. Ám én még, ha csak kis időre is, de kiszakadhatok. Elég csak holnapig kibírni, elég a száraz kenyér, és a megbarnult szélű felvágott. A másnapi biztos lét. Megvetés, düh, s mérhetetlen sajnálat. Talán neki van igaza, minek a terv? Menekülök, hogy minél előbb visszajöhessek.

H.M.: A róka volt a vadász – Kimerevített képek a gyár macskájának üveges szemében. Egy végtelen-véges időszak, melyet csak e megfagyott képek egymásutániságában lehet bemutatni. Rohadó csendéletek, monoton folytonosság. Itt az újszülöttek nem megszületnek, hanem csupán helyettesítenek: „Addigra a gyerekek is itt dolgoznak a gyárban. … Sem az arcukkal, sem a cipőjük hegyével nem botlanak másmilyen ösvénybe, mert egyik sem nyílik meg előttük. Csak ezt találják, a szegénység, a kilátástalanság, a kimerültség árkába tudnak beállni, ez száll anyáról gyerekre, és azok gyerekeire. Ugyanaz a nem várt kényszer…” Megfagytak a képek, mert az azon szereplőknek is meg kellett fagyniuk, hogy a létezés eme nullfokát képviselni tudják. Az eleinte tettetett közöny és érdektelenség átfordul s mindennapiba. Alaptermészetté válik. A hangsúlyok véglegesen eltolódnak: az könnyes macskaszem, a szaggatott rókaprém üvegszeme nem az emberek képeit tükrözik vissza. Nem az ember visel kabátot, hanem a kabát fogja körül ezt az alig lüktető, enyhén meleg hústömeget: „Ahol a dadogás már beszéd, ahol a félig kimondott szó már hangos kiáltás. Ahol a kérdés már a torokban elcsuklik, és némán, egyre némábban a fogakhoz üti a nyelvet.” S ahol „…egy kabát belebújik a másik kabátba.”

Oedipusz tragédiája nem abban áll, hogy ő az oka a dögvésznek. Bűnös, mert megpróbált ellenállni az uralkodó világképnek. Bűnös, mert el akart szökni egy jóslat elől, mert önmaga akarta megírni saját történetét. „légy te a régi most!” – mondja a Pap. A felszólítás nem arra utal, hogy Théba királya korábban képes lett volna kivívni az istenek bűnbocsánatát. Felszólítás arra, hogy Oedipusz nem szökhet el e jóslat elől. Légy a régi, tehát a keserves ténnyel, hogy az istenek által megírt sorson változtatni nem lehet. Oedipusz tragédiája ez: önkéntes száműzetése és megnyomorítása nem nemes önfeláldozás, hanem egy jóslat önkénye előtt való teljes engedelmesség.

A pestistől azonban nem lehet megszabadulni. A megfertőződött fertőző is marad. Mit világít meg a pestis Oedipusz számára: saját eddigi életének hamis alapokon való nyugvását. Miközben abban a tévhitben élt, hogy sikerült megszabadulnia önön sorsától, a pestis tükre megmutatja számára, hogy végig e jóslat előre felállított szabályai szerint építette fel önmagát. A „légy a régi most” felszólítás erre utal tehát: kegyetlen ismétlésre késztet, mintegy újra láttatja az eddig megélt életet, de immár mindezt a jóslatnak való megfelelés tudatában. Ez az újrajátszott élet azonban felismerhetetlen. Oedipusz lázadása szolgai megfelelésbe csúszik vissza.

"légy te a régi most..."

Szereztem egy új barátot. Régóta ismerjük egymást, szinte minden reggel találkozunk. Az új barátom a kollégium második emeletének férfi mosdójában lakik. A piszoárban. Henry neveztem el, mint minden furcsa élőlényt, akit megkedvelek. Nevezzük Henryt élőlénynek. Fogalmam sincs, hogy mi lehet. Légynek túl kicsi, muslicának pedig nagy. Szeptemberben találkoztunk először, azóta nem változott. Vagy talán több Henry létezik, s minden alkalommal mikor elpusztul az egyik, a másik kapja a megüresedett, húgyköves kagylót. Korábban meg akartam ölni Henryt. Minden reggel mikor megérezte a piszoár felületének enyhe remegését előjött búvóhelyéről. Ügyesen kerülte ki az erős nyomású, szúró szagú, okkersárga sugarat, melyet otthonára eresztettem. Sosem sikerült elkapnom. Ha sikerült volna, talán sose bocsátom meg magamnak. Féltettem, de saját kegyetlenségemnek nem tudtam megálljt parancsolni. Egy reggel Henry miután sikeresen kikerülte támadásaim, felrepült, s leszállt a fehér csempére. Épp az arcom elé. Mintha azt kérdezte volna, miért csinálom mindezt. Nem tudtam válaszolni. Azóta a piszoár szélét célzom. S azóta Henry, ha csak teheti, kényelmes lassúsággal felszáll a csempére, mélyen a szemembe néz, s halkan üdvözöl.

A színpadot megvilágító vakítóan fehér fény fájdalmasan kúszik szemem alá, mikor válaszolni akarok B. kérdésére. Nem is hallom mit kérdez, csupán egy-két szót vagyok képes azonosítani. Azt tudom, hogy a kritikáról kell valamit mondanom. Körülbelül harminc másodperc eltelte után észreveszem, hogy fogalmam sincs miről beszélek. A korábban összerakott rendszer fejem bal sarkában, amely alapján mondandómat felépítettem, illetve felépíteni véltem, mintha soha nem is létezett volna. Csak öklendezem fel a szavakat apró darabokban. Némán mégsem ülhetek. B. állítja a kritika irodalom-meghatározó szerepét. Nem tudok vele egyet érteni. Személyiségem nagy talánya, hogy az épp odaillő, frappáns válaszok jóval később jutnak eszembe. Akár napokkal később. A kritika minden szempontból másodrendű. Egyrészt: a kritikus nevét senki nem olvassa. Jellegénél fogva névtelen a műfaj. A kivétel ritka, de lehetséges: mikor a kritikus legyőzi a műfaj önkényét. Persze ebben esetben nem a mondanivaló, hanem a stílus a lényeg. Másodszor: rámutathattam volna a nézőtérre. Hangsúlyozom: a tágas térre, nem az emberekre.

A pestis metaforáját az ismétlés kényszere szülte világra: a pestis utókorra hagyományozott alaptapasztalatát miként aktualizálom, élesztem fel más, hasonló események megértéséhez? Nem a pestis tér tehát vissza a maga szó szerinti jelentésében, hanem az az öröklött tapasztalat, melynek segítségével közelebb jutok valamiféle megértéshez egy másik dologgal kapcsolatban. A pestis metaforája más egyébre is felhúzható, szószedettjének (melyet az irodalom állít össze) felhasználása, az összehasonlítás lehetősége segít másvalaminek a megértésében. Az ismétlés egyfajta kulturális közös nevezőt hoz létre, mely a tapasztalatok beláthatatlan sokféleségét bizonyos pontok alapján egységesíti. Az ismétlés végigvezet a káoszon, látszatra egymástól teljesen különböző, s időben elválasztott események között a tapasztalat hasonlósága alapján teremt analógiát. Ezen tapasztalatok egyik megnyilvánulási közege az irodalom. A város szélein megásott óriási tömegsírok ismét megnyílnak. Daniel Defoe találkozása Tadeusz Borowskival.

Az értelmezések világa nem egy állandó, ki tudja mikor, s mi alapján felállított rendszer szabályai szerint rögzül. A(z) (mű)alkotások produktivitása épp abban rejlik, hogy bármilyen értelmezői rendszer szerint működésbe léphetnek. Mit értek működésbe lépésnek? A befogadó aktuális jelenében való aktualizálódást. Egy egykor leírt, megalkotott tapasztalat, örökre eltakarván önön létrejöttének elsődleges okát, s eredetét szemlélője, vizsgálója elől, újra elkezd élni, önmagába foglalva a szerző eredeti állásfoglalása mellett a befogadóét is. Ez az ismétlés. Odüsszeusz nem hajózik el végleg, csak mindig másképp száll tengerre.

A tudományosság kétélűsége: az úgynevezett szakmai körökben mélyen hallgatni, palástolva az esetleges tudatlanságot, e körön kívül pedig dicsekedni az innen-onnan felszedett fogalmak sorozatával. A fogalmi szigor hiányzik talán belőlem, a magabiztosság saját remegő tételeimet megvédésében. "A tudomány nyelve önkényes elzárkózás - mondom - nem is beszélve arról, hogy már azt is tudománnyal zárjuk körbe, amely megfullad a határok között." "De hát szükség van erre a más nyelvre - mondja ő, látom rajta nem érti - El kell, hogy különüljön. Nem kell mindenkihez szólni" "Persze - folytatom magamban - ennek épp annyira lenne értelme, mint némától kiejtési gyakorlatokat utánozni."

Michael Chabon - Jiddis Rendőrők Szövetsége: Sitka nevű városka Alaszkába, egy zsidó-rezervátum, alternatív történelem, parodisztikus utópia. Landsman nyomozó, aki retteg a sötétben, akárcsak évtizedekkel ezelőtt száműzött népe, a félelem tárgya másfelé tolódik: nem a sötétség a félelmetes, hanem az egyszer kötelezően és hirtelen fellobbanó fény, melynek erőssége akár a tágra nyílt szemeket is kiégetheti. Bizonytalan várakozás és félelem, nem a teljes felszívódástól, hanem attól, hogy az ember itt Sitkában önmagát csakis önön népcsoportjának keretei között tudja meghatározni. A viszonyulási pontok véglegesen felszívódtak, marad immár az abszolút magára maradottság szorongató, szinte klaustrofób érzése.

A dohányzás mindennapi tragédiája. „Ezt ne szívd el” – mondja M. hihetetlen szomorú szemekkel, miközben tenyeremben szinte kettétörik ragaszkodásom tárgya, egy izzadságtól átnedvesedett cigaretta. Akár a kivégzőosztag elé terelt rab, aki épp búcsúzik az egyetlen személytől, aki miatt még érdemes lenne meghosszabbítani az ittlétet. Ragaszkodom ehhez a szálhoz, akár az elítélt, tudom, hogy úgysem fogom visszaadni, a vágy tárgya, illetve annak végső beteljesítése immár visszavonhatatlan. „Ez az utolsó” – kántálom a leszokottak jól ismert retorikáját, „Hiszen azt mondtad, leteszed” – folytatja, erre én: „Nem fogok leszokni, csak átmenetileg szüneteltetem, bízva a gazdasági felvirágzás csalóka ígéretében.”

Elhasznált, régi viasz, az utolsókat rúgó, magasan kinyúló gyertyafényben lüktető test - félálom és egy furcsa jelenés, vagy épp a határozott árnyék átmeneti beleégése a fehér falba, hirtelen dobbanás a fülben, nem várt éberség és a mozdulatlan fal némi halvány sötét folttal.

„Túl sokat akarsz, az a te bajod” – mondja, miközben rám se tekint, tettetve a gyors megjegyzés lényegtelenségét. „S mivel sokat akarsz, nem vagy rá képes, hogy egyvalamire koncentrál. Csapongás, amit csinálsz, nem koncentráció. Mint az építész, aki a félkész kupola alatt állva eldönti, hogy nekilát a freskók festéséhez.” Elmosolyodom, mi mást is tehetnék e lehetetlen hasonlatok hallatán. „Talán igazad van. – válaszolom – A mondat első felével még egyet is értek, talán valóban túl sokat akarok egyszerre, de nem az elmélyüléssel van gondom. Csupán önön korlátaim vasrúdjaiba verem a fejem. Tudom, hogy ott vannak, ennek ellenére színlelem a meglepődést, akárhányszor csak hanyatt esem.”

Szakdolgozatom egy előzetes bírálata: "nem szaknyelven, hanem esszényelven van megírva" S bár a szándék nem elismerésre irányulhatott, én mégsem tudom másként értelmezni. Mert nem tagadom: kedvelem a sarkosított megjegyzéseket, sőt, a hatásvadászatot sem vetem meg. A szaknyelv ugyanis egy diskurzus megkövülését bizonyítja, amely lényegénél fogva mond ellent az irodalom megfoghatatlan lényegének. S bár el nem ismerik, de épp e vádként megfogalmazott sarkosítás hozta össze az egymásnak látványosan ellentmondó szavakat: irodalom és tudomány.

Márton László - Minerva búvóhelye: akár egy kifeszített gumidarab. A közepe vastag és tömött, a szélek azonban a szakadásig vékonyodnak. Üdítő elbeszélői hang, végre egy mesélő, akinek azonban az egyre távolodó mellébeszélései idő, s körülbelül 50 lap után unalmassá válnak. Egy könyv, mely minden oldalán ígéri a storyt, amely azonban még az utolsón sem jön el. S mindezek mögött lüktet a több százórányi kutatás, forrásgyűjtés kissé fullasztó illata. Regényt, ne az önszorgalom, a gyűjtés és a kitartás nyomtatott bizonyítékát.

Tombol az ítéletidő, éjjel ránk szakadt a Jóisten haragja, elhagyatott autók félig betemetve hóval a forgalmas utakon, nagy a jaj, újra sír a magyar március tizenötödikén, s még itt az osztrák (uramisten, csak nem megint…), nem, nem, lerohanásról szó sincs, segíteni jön, kikaparni a járműveket a lavina alól egy-két odafagyott fosztogatóval együtt (hát milyen magyar az ilyen magyar? Aki saját honfitársait rabolja ki március idusán? Árpád apánk az ilyenek leszakított fejével zárta körül eme szép Kárpátokat). Majd a vodafone-os honfitársak készülékére érkezik is az sms: „Segítünk! Ne hagyja el a gépjárművét! Ha elfogy az üzemanyaga, üljön át másik gépjárműbe! Belügyminisztérium” Derék banda, nem sajnálják sem az idejüket, sem a felkiáltójeleket. Tudják ők nagyon jól milyen a magyar nép. Hiszen a magyar nem egy autóval indul útnak, hanem legalább kettővel. Egyet vezet a másik a bal lábszárhoz kötve, arra az esetre, ha a márciusi hó lehullana az utakra. S persze mindkét jármű tele üzemanyaggal. Pótmelegítő-autó. S ha nincs, hát beülni egy szintén pórul járt honfitárs mellé, kiolvadni a hagyma-, és frissen tömött fog illatú leheletfelhőben, HELP feliratokkal ékesítve belülről a szélvédőt. Jön az osztrák a ködben, látja is a feliratot: PLEH. Mert a magyar csakis magának ír…

Március közepén szakadó hó, az éjjel lassan betemetődöm a fővárosba, akár egy végleg leeresztett koporsó, melyet ásó híján kézzel temetnek. A nemzeti ünnep erőszakos tisztelete, nem '48 szól már, hanem az aktuális akarat, a szélvihar talán a lobogókat is elfújja kelet felé, s reggelre marad egy hófehér ország, amelyik a három szín hiányában már igazán azt sem tudja hóvá tartozik, tárgyakba importált kirakat-hazaszeretet, "talpra magyar, hív a ... (dadog) - ki is?" - kérdi. Ítéletidő, olvasom mindenhol, no ez aztán igazi magyar tulajdonság, nagyon meglepődni a szokatlan időjáráson. Kint káosz, megtépázott lobogók, mennének a széllel, csak leköt a heveder, egy részeg üvölt a szélben, a meleg borgőz gyorsabb mint a millió éles hópehely, én benn ülök.

Vagyok az ösztön, ami előtör, vagyok a test, amit kilehel a föld, s vagyok az ott álló a seggére ragadt születési sikollyal és a végre váró remegéssel. Vagyok e két véglet, aminek tartalma csupán azért van, hogy ők létezhessenek.

Cypherpunks: Freedom and the future of the Internet - Julian Assange: "When you communicate over the internet, when you communicate using mobile phones, which are now meshed to the internet, your communications are being intercepted by military intelligence organizations. It's like having a tank in your bedroom. It's a soldier between you and your wife as you're SMSing. We are all living under martial law as far as our communications are concerned, we just can't see the tanks - but they are there. ... This is a militarization of civilian life. ... Strategic interception is about intercepting everyone regardless of whether they are innocent or guilty."

Thomas Vinterberg - The Hunt: 42 éves, látszólag jó anyagi helyzetben lévő férfi az óvodában dolgozik (?); a férfit lepuffantani akaró arctalan idegen, mint a megbélyegzés szimbóluma, s visszavonhatatlansága; s persze a kutya, akit biztosan kicsinálnak ... csupa-csupa díszlet, melyeknek a dramaturgiában megvan a maguk logikája, ám annál kevésbé életszagúak. Hibának lehetne felróni, de Vinterberg filmjében ez az abszolút kiszámíthatóság a legjobb: hisz mi más a díszlet, mint a jellegzetességeket felmutató, sarkosított valódarabka. Nem beton, hanem papírfal, ám ha nagyon akarom keresztülmehetek mindkettőn. Utóbbi fáj, a másik módot élvezem.

Az ismétlésről: Olyan láthatatlan, s pusztító erő, amelyet megtapintani lehetetlen, mintha nem is létezne, csupán a hátborzongató hírek formájában. Olyan fenyegető jelenség, amely bár mindig és mindenhol jelen van, mégis mintha örökösen távol tartaná magát. Nem egy látványosan letaroló hódító, a hódítás folyamatát észre sem venni, csak az utána maradt kihalt környezetet. A város falai alatt készenlétben álló fenyegetés, amelynek támadó elrugaszkodása láthatatlan marad. Kegyetlen ítélet, amely meg sem moccan kihirdetése és végrehajtása közti szünetből. Megfagyott várakozás, a beteljesedés illúziójával. Egyfajta állandó jelenlét, amely kitörésével csupán egy időre aktualizálódik, majd újra összezsugorodik, készülve a következő támadásra.

„Ha tehát a vég a kezdet mintájára újul meg, és a dolgok beteljesedése az értelmes természetű lények által birtokolt azon kezdeti állapothoz való visszavezetésként valósul meg, ami az előtt volt mielőtt a jó és rossz tudásának fájáról vágytak enni.” Világ, mint az ismétlések által megakasztott rendszerek összessége, amelyek születésükkel önnön haláluk, s önön ismételhetőségük bizonyosságát is magukon viselik. Órigenész nem megismételt világokról, hanem a világok ismétlődéséről ír. Nem egy világ ismétlődik újra és újra, ugyanazon események és tettek sorozatát létrehozva, hanem egymást követő világok épülnek fel a kezdet és fordított kezdet, tehát a vég sémája szerint. Csak e két határ azonos, s nem a köztük lévő tartalom. A vég itt a kezdet önmagába visszafordulása. A teremtés nem csupán az élet kialakulásának kezdőpontja, hanem visszavonásának mintája egyben. A Paradicsom nem veszett el végleg, ám ki akar a kiszáradt növények közé visszatérni?

„Mi a kultúra?” – kérdezik ma tőlem a szemináriumon, kissé kába vagyok, percek óta nem figyelem a párbeszédet, igazából nem is fogom fel miről van szó. Hiába, a sok, többéves okoskodás kifárasztja az embert. „Talán nem is így kellene feltenni a kérdést – kezdem, mert hát valamit mondani mégiscsak kell, s e valamit mondani jól megtanultam az évek alatt – hanem a következőképp: mi a kultúra számomra? Ó, igen, erre már tudnék felelni – mosolygom el magam –, nos a kultúra számomra nem más, mint mesterséges akadálya bizonyos természetesnek bélyegzett ősi, mondhatni ösztönös tetteknek, mint például annak, hogy húsz perccel ezelőtt nem anyaszült meztelenül, apám véres herezacskóját a kezemben tartva, álló fa…al a kék égre mutatva törtem be ebben a terembe, harsányan, de határozottan kijelentve, hogy mától én vagyok a törzsfőnök.”

M. kérdi, miért vagyok mindig annyira pesszimista. "Már mi más lehetnek - mondom - ez a legjobb pozíció." Innen nézve minden szigorúan csak kétféleképpen végződhet: 1: váratlan örömmel 2: a megjósolt változatlansággal. De semmiképp sem csalódással.

- Nem igazán értem, uram, hogy mire akar kilukadni - mondja ingerülten a nő.

- Pedig egyszerű, - kezdem újra a magyarázkodást lassan tagolva a hangokat - ugyebár ott egy ellenőr, aki ugyan egyenruhában áll a pihenő kijáratánál, nem rendelkezik semmiféle hatósági igazolvánnyal, ami arra jogosítaná fel, hogy leállítsa az au....

- Pedig - szakít félbe - joga van hozzá, ezt a megfelelő kormányrendelet biztosítja, kérem. Joga van az ellenőrzéshez!

- Én ezt nem tagadom - kezdem elölről - s nem is azt kérdezem, hogy egy ellenőrnek joga van-e ellenőrizni. Természetesen igen, hiszen ez a munkája. Engem nem ez érdekel, s nem is ezt vonom kétségbe, hanem azt, hogy, hogy nem hatósági személy lévén megállíthatja-e a mozgásban levő autót?

- De hát az autó nincs mozgásban - mondja.

- Akkor hogyan jut ki a pihenőből? - kapok a lehetőségen.

- Akkor csak lassan halad ... - ideges nevetés, már-már hisztérikus - na, de uram, kérem, árulja már el mit akar megtudni?

Az önbizalom, s önnön különleges természetünkbe vetett hit épp annyira magabiztos, mint a lukas csónak a nyílt vízen: a víz számára természetes, hogy elnyeli a hánykolódó tárgyat, míg a csónak nem érti, miért is kell eggyé olvadnia a vízzel. Akár egy alá-fölérendeltségen alapuló kapcsolat, amiben mindkét fél elfogadja, s beismeri pozícióját, bár az első ezt rögzíteni akarja, a második csupán eme állapot ideiglenességét tudja elfogadni.  Az egyik biztos benne, hogy a másik azért létezik csupán, hogy őt megtaníthassa a legszükségesebbekre, míg amaz úgy gondolja, hogy a másik azért él, hogy hallgassa, hogy hallgasson.

„Man is not an animal” Az ember nem állat, az ember csupán időközönként megszűnik ember lenni. Óh, nem a háborúkra, kegyetlenségre, s egyéb közhelyekre gondolok, azok talán túlságosan is emberiek. Időközönként megszűnik ember lenni, vagyis alkalmakként lemondva egyetlen emberi tulajdonságáról, a fejlődés tudatos kiépítéséről, megrettenve megtorpan, s bőg, akár a nőstényre kiéhezett szarvasbika a kora őszi erdőben. Akárcsak jómagam, lubickolva az elpocsékolt idő lassú örvényében.

Vladka Meed - On both side of the Wall. Memoár a varsói gettóról. Eszembe jut egy tavalyi eset, mikor is az egyetemen valaki elengedett egy a maga teljességében át nem gondolt megjegyzést: miért beszél Kertész állandóan a holokausztról? A témához való hozzászólás szinte kötelező jellegét kérhette számon, ám rosszul fejezte ki magát. S ezek után mi az én hozzászólásom? Mi a holokauszt? A holokauszt modernkori pestis, világégés. A holokauszt mítosz. A mítosz pedig ciklikus hullámokban, de mindig megzavarja a jelen nyugodtnak vélt felszínét. A pestis mítoszára is hasonlóan működik: a tudattalan nem engedi elfeledtetni, s bár múlt időben beszélünk róla, a „fekete haláltól” való, a pszichében mélyre elásott, félelem nem alszik ki. Ez a pestis torzulása: a betegség elszakad az orvostanban használatos szó szerinti jelentéstől, nem marad meg a Yersinia pestis baktérium szűk határai között, jelentése mérhetetlenül kitágul, s a világégés, a világvége szinonimájaként él tovább. Átokként, amely bármikor képes „újraaktualizálódni”. Egy meggyengített igazság, a mítosz révén korántsem gyenge hatalommal és hatással.

Ó, te drága, villámsújtott Justine, aki bár folyton elmenekülsz a borzalmas helyekről, ahol kínoznak és rendszeresen megerőszakolnak, mégis menekülésed útjai újra és újra hasonló, vagy talán még szörnyűbb poklokba torkollanak, csalfa és halvány illúzióban hagyva azt a bizonyosságot, hogy ezeknél a helyeknél, s az ott élő kéjenceknél létezhetnek jobbak valahol. Nem a külvilágban léteznek e poklok, hanem puszta létezésed szüli meg őket. Pillanatnyi felejtésed nem a megpróbáltatások teljes eltörlésére irányul, hanem arra, hogy immár nem eshetsz bele újra ugyanabba a csapdába. Pedig dehogynem. Sade márki, avagy bizonyítéka annak, hogy az ismétlések rendszeréből lehetetlen kiszakadni.