Sűrű s felhő, nyomasztó, mintha minden a gép alig látható határaira tapadt volna, megszűntek a tárgyak, maradt a remegő szárny oldalt, s maradtam én, aki nem bírja levenni szemeit erről a szárnyról, még mindig ereszkedünk, érzem a furcsa nyomást a fejemben, most a megszokottnál is erősebb. Látni akarom végre a tájat, a teret, fullasztó a köd, az alvilágba való leszállás sem történhetne másképp. Végre eloszlik a szürke felhőréteg, rideg, ám szürkébb a táj, hullámzó, hóval fedett, ideiglenesen halott szántóföldek, fagyott tavak, folyók, látom a gép árnyékát, bár a nap nem süt, apró, akár egy szúnyogé, valahol ott lehet az enyém is, beleolvadva e nagyobb testbe, vagy kiterjedésem, súlyom talán el is veszett. Alattam Varsó, a Kultúrpalota. Akár egy meghízott Eiffel-torony igazolja a várost, közeledik a talaj, fokozatosan nagyobbá válik minden, becsapódom a lengyel földbe, micsoda megérkezés, magányos terepjáró egy kihalt, város széli szántóföldön, majd csapódás helyett, kissé rázós landolás, a gyomron a nyakamban, lassít, lassulok én is, megáll, megállok. M. már biztosan vár a kapunál, tévedek, még nem érkezett meg, későbbre várt, mondja. Felbukkan, elmegy mellettem, egy pillanatra ismét rácsodálkozom mennyire szép, követem, megijesztem, majd a lelkiismeret-furdalását felerősítem, húsz perce itt állok már, mondom, persze túlzok, ezzel ő is tisztában van, mégis bocsánatot kér. Lassú vonatozás Garwolinig, sok ember, vége a munkának, szinte rohannak a szabad helyek felé. Kis állomás valahol félúton, egy utas az olvadó hóban arccal előre esik, a vér hirtelen festi meg vonásait, valaki segít, majd tovább indulunk. Hajnali kettő, M. alszik mellettem, rángatózik, majd felhúzza a szája sarkát...mosoly vagy talán így kényelmesebb.

Koestler könyvéről a felonline.hu-n
http://felonline.hu/2013/01/30/illuzio-es-megvalositas/

Nicholas Halasz. Dreyfus-ügy. Persze, mindenki hallott már a Dreyfus-ügyről. A fogalom megmaradt, a történet felejtődik. Pedig talán nem is az az érdekes, hogy mi történt, hanem mi kezdődött el a XIX. század végi Franciaországban, a XX. századba átlépő Európában.

M. L. könyve Koestler asszonyairól: kísérlet egy személyiség elmélyítésére, annak egyetlen oldalára fókuszálva. A fikcióban működik: Mersault nem sír az anyja temetésén. Ám egy életrajz esetében? Nos, Don Juant sem a nők teszik érdekessé.

K. Gy. írja valahol, hogy az irodalom számára nem más, mint a közhelyek elleni védekezés. Számomra az ellenkezője igaz: az irodalom eszköz, hogy énemet közhelyekkel tölthessem meg.

Zálogházakról:
http://www.nepszava.hu/articles/article.php?id=617522

„Szinte ugrálnak az ágakon, akár a majmok” – gondolja miközben csodálkozva áll az óriási fa tövében, készen arra, hogy kövesse jócskán elhúzott társait a legfelső ágra. „Nem is nehéz” – ismeri be, könnyen elsajátítja a többiek technikáját, nem is mászás ez már, szinte úszott a levelek között. Pillanatok alatt beéri a többieket, újra együtt, már látszik az út vége, mégsem nőhet a végtelenségig ez a fa. Kifulladó, siető nyögések díszítik a koronát, amelyhez ő is hozzáad egy-egy elemet minden egyes lélegzetvételével. Végre fenn vannak, s élvezik a jutalmat egy röpke megpihenés formájában, de már indulnak is lefelé azzal a könnyedséggel, amivel idáig eljutottak. Csak nézi őket, ismerős jelenet, akárcsak lent állva a döntés előtt, hogy követi-e őket a fa tetejére vagy sem. Most viszont zavarba jön ettől a könnyedségtől. Az nem lehet, hogy a lemászás, ami mint köztudott jóval nehezebb és izzasztóbb, ennyire egyszerű lenne számukra. Pedig az volt. Azt viszont jól tudja, hogy ő maga ezt képtelen ebben a formában kivitelezni. Így ő soha nem tud lemászni. Fél az alsó ágra tenni lábát, megszédíti a mélység, amely alatta fekszik, s amelynek látványához hozzá kell szoknia, ha le akar jutni. Zavara tovább fokozódik, mikor látja, hogy a többiek a földre érnek, s tanácstalanul néznek fel rá. Az ágakra aggatott nyögések végleg elhaltak, félelmetes és közömbös zörgés maradt utána, ahogy a száraz levelek egymást csapkodták a szélben. Képtelen elindulni. Izzad a tenyere, mutogat a többieknek, valahogy jelezve reménytelen helyzetét, de ők csak állnak lenn, szemükben a tanácstalanságot felváltó megvetéssel. Fájdalmasan csapódnak fejéhez a tekintetek, melyeket nem a lemászás folyamatának számukra oly egyszerű véghezvitelének tudata szült meg, hanem az, hogy e könnyedséget épp az nem képviseli, aki nélkül nem indulhatnak tovább innen.

S lám csak eljő a nagy pillanat: a gladiátorok leteszik páncéljaikat pár percre, Róma szíve elsötétül egy pillanatra, a hatalmas Colosseum lehunyja szemeit, eltűnik a város szívéből, s mindezt kinek a tiszteletére? Magyarországéra. Mert ez kell ide: figyelem. Itt Európa közepén vagy egy kicsi  ország, amely persze akaratán kívül ilyen apró, jobban mondva egy egykori óriáshatalom földbe ragadt maradéka ... mindegy is, hogy mi, de van, s kész. S ha van, még jó hogy sötétüljön el a Colosseum. Mindegy miképp, de ismerjék el ezt a kis országot. Persze, hogy ennek mi lészen a kiváltó oka mindegy. Lényeg, hogy legyen. Hogy ha ez az antiszemitizmus vádja, az sem baj. "De álljunk meg egy pillanatra: mi az, hogy Magyarország antiszemita? - kérdi a kitágult pupillájú magyar - Nem fajgyűlölő kérem, de az tény, hogy vannak a fehérek, s vannak a barnábbak. S a természet rendje szerint előbbi, úgymond, fejlettebb, akarom mondani, kifejlettebb, mint a másik. Ezt nevezitek ti antiszemitizmusnak? Hát ez csak a törvény. Tudod. Biológia" - mondja. 

Ez nem antiszemitizmus. Ez rosszabb annál. Ez puszta meggyőződés. Sőt. Ez már hit, ami az elmúlt évtizedek alatt a meleg pálinkával együtt vegyültek a magyar ember véribe. "No meg ott vannak a zsidók..." - folytatná.

Több világítást kell lekapcsolni Európában. Magyarország több sötétséget érdemel maga körül. Sőt, ne is kapcsolják le, hanem a vakító reflektorokat fordítsák felé, had derüljön, had világítson ez az ország, egészen addig, míg a megérdemelt dicsőség tetőfokán elkurjantja magát: "No, ennyi elég volt, kiég a szemem, baszki!"

- K., engedd, hogy bemutassak valakit!
- Áh, csak nem Önuralom személyesen? Sokat hallottam Önről. Mit keres ezen a vidéken?

Egy újabb nap a fogorvosi székben. Miféle elhalványult traumák raktározódnak még bennem, hogy e másoknak olyannyira jelentéktelen eset számomra az egész napot meghatározó, megkerülhetetlen eseménnyé alakul. Hallom a fúrót, belemar a szuvas részre, apró fogdarabkák tapadnak a kiszáradt szájpadlásra. Várok. Vajon mikor éri el az idegvégződések csokrát. Nem. Nem akarom tudni. Nem akarom érezni. A bal nagylábujjamra koncentrálok. Énemet a köröm alá tuszkolom be, magára kell hagynom a kezelésben lévő fogat. Megmozdul a lábujj. Mozdul az egész testem. Dőlök előre-hátra, majd az orvos megszólal: "Elértük az idegcsatornát." Diadal, amiben nekem is részt kell vennem, eltűnt a lábujjam, mintha nem is lett volna, nem mozog, erőszakosan visszarántottak, egy mondattal kitéptek a köröm alól. Egy vonagló idegszál van kiterítve a fogorvosi székre.

Publicisztikám a Népszavában
http://www.nepszava.hu/articles/article.php?id=616466

Január közepe. Hideg, nedves idő. Budapesti aluljárók. Vizes lábnyomok, egybefolyt kisebb tócsák. A falak előtt körülbelül fél méterrel kifeszített piros-fehér szalag, középen a figyelmeztető felirat. Munkaterület. Máshol csúszásveszély. Álcázott kivitelezése a kitiltásnak. „Kérjük ne menjenek a kordon mögé”. Az „Arbeit macht frei” átfogalmazott változata. Észrevétlen, hivatalos formába ágyazott kegyetlenség.

Moziban Á.-val. Django elszabadul. Tarantino kísérletét összekapcsolva a pár napja idézett Koestlerével (Tarantino és Koestler: mennyi az esélye annak, hogy e szabad párosítás e sorokban születik meg először): a történelem a legjobb fikcióforrás. A fikció pedig szabadon alakítható. Ez nem hamisítás, nem ferdítés. Tökéletesen hű az ún. alapanyaghoz, még sincs meg benne a tisztelet képmutató feszítése. Persze nem új, ezt már megtette a Becstelen brigantykban. Nem is kell annak lennie. A (nem az egykori) valóság háborús kalandfilmként vagy éppen spagettiwesternként. Bármikor.

Herta Müller – Lélegzethinta: Lágerregény, a láger élményei. Melyik láger? Nem számít. Nem a táborok különbségein, hanem a tapasztalatok egyneműségén a hangsúly. A láger iskola, a nevelődés helye. Mondta már Kertész, s mondja Müller is. Ismétlés? Igen, de Müller regénye nem akar újat mondani. A tapasztalatok egyneműsége úgysem engedi az újat. Semmilyen formában. A láger tehát iskola. De ki tanul belőle? Aki megélte? De hiszen ő csak a tapasztalatot élte át, s mesélte el valamilyen módon. Müller regénye: vissza-, visszatérő jelen idő az 60 év feletti elbeszélőtől, Leopoldtól. Mi itt a jelen idő? A jövő elképzelésének és megvalósulásának gátlója. A jövő felé irányuló vágyak az emlékezésbe fordulnak vissza. A láger jelen idő. Nincs jövőkép, nincs terv. Nem a halálfélelem miatt. A mai generációt, az én generációmat jórészt e csak a jelen időben beszélő csoport köpte ki magából. „Ha a hús eltűnik a testről, terhessé válik cipelni a csontokat, húznak lefelé, a föld alá.” A hús lerohad. A jövő lehetőségének egyetlen biztosítéka.

Vasárnap délután. Egy szobában K.-val és D.-vel. Néha-néha kimegyek az előtérbe, s hallom hátam mögött a pusmogást, amelyet szakaszonkénti jelenlétem megakadályozott a gyors kiteljesedésben. Téma, amit rejtegetniük kell, s amely nem is foglalkoztat igazán. Jobban mondva: már nem foglalkoztat. Pár napos itthonlétem lejjebb kényszeríti a hangokat, egy halk tónusra, úgy érzem magam, mint egy felügyelő, annak ellenére, hogy magamat nem tartom annak, ellentétben velük, akik csak ezt látják már bennem. A szövetség, a cinkosság erősebbé válik közöttük e napokban. Erősebbé teszi titok volta, a rejtegetni való. A suttogás kényszere közös háztetőt emel az előlem elrejtett téma fölé. K. szól D.-nak, hogy hozzon egy pohár vizet. D. némán, ellenkezés nélkül engedelmeskedik, Két szélsőséges jellem együttélése: az egyiknek arra van szüksége, hogy kiszolgálják, a másiknak pedig, hogy kiszolgálhasson. Persze D. e mások szemében szokatlannak ható szolgaiságát bizonyos dolgok terén a függések táplálják: többek között a dohány, amit K. oszt be mindkettejük számára. D. régen összeesett. Az apró kilengések sorozata az évek során egybeolvadt, s teljesen befeketítette őt. Ami veszélyes: ha valakit mindenki bűnösnek lát, bűnösként is kezd viselkedni. Már mindent képes lenne magára vállalni. Már nem számít. Többet és jobbat úgyse vár tőle senki. Az az érzésem, hogy K. is tudja ezt. Mintha lenne közöttük egy titkos egyezség, amely ezen alapul: D. immár K. tetteit is magára vállalhatja, hogy tisztán tarthassa őt. Így a bukás sosem teljes, s K. révén D. is nyer valamit az ügyből. Én erről nem tudhatok. Ülünk a szobában hárman. Mindössze pár méter választ el tőlük, mégis óriási, kibogozhatatlan távolságok a térben. Már csak a suttogást hallom. Azon tűnődöm, miért maradtak le ennyire? Vagy én vagyok mögöttük, s figyelem kettejük eszeveszett és őrült rohanását.

"Olyan mélyen és olyan hosszú időre burkolóztam hallgatásba, hogy szavakkal soha többé nem tudom kicsomagolni magam. Ha beszélek, csak másképpen burkolózom hallgatásba." (HM)

A minap ismét eszembe jutott M megjegyzése: e sorokból nem tudni meg rólam semmit. Persze leírhatnám a jelentéktelen tettek egész sorozatát, ami megtörténik velem nap mint nap. Unalmas sem lenne, csupán teljesen érdektelen. Ugyanúgy ürítek, ahogy a többiek. Mi más a napló, az egyszerű cselekedetek sorozatának, a hétköznapi embernek, a normának, az elfogadottságért tett küzdelemnek a lejegyzése, mint a takarás, az álca egy – akár öntudatlanul gyakorolt – formája? Önmagam elárulása, mely magatartást feladva bolondnak bélyegeznének, aki nem elvonultan viszi végbe az ürítést, hanem még beszél is róla.

Önuralom, s annak magabiztos képviselete. Ám, mint kénytelen voltam megtanulni, a különböző érzések nem egy bizonyos tárgyon, hanem az egyszerű behelyetesíttésen alapulnak. Vagyis: nem az önuralom kényelmének magabiztossága, hanem hiányának elfojtott tudata jellemez. Önuralom, mint a kirobbanó indulatok legitimációja. Nem ellensúly, hanem hamis alibi.

Koestler - Ígéret és beteljesedés: "... az objektivitás nem ... érzelmi vákuum, hanem a kiegyensúlyozott érzelmek állapota." Majd így: "Ez a könyv szubjektív hajsza az objektív igazság után...". Az objektivitás közöny. A közönyös magatartás kivonja magát a cselekvésből. Ellentéte részvét, részvétel és felelősség. Az idézet azt sugallja, hogy a teljes objektivitás lehetetlen. Az objektív nézőpont nem objektív, csupán e próba kudarcának bizonyítéka. A történelem, mint mondják, objektív tudomány. Koestler szerint miért veszélyes e felfogás? Ha a történelem objektív felment a felelősség alól, a kívülről szemlélés helyzetét javasolja, szakaszokat, s nem folytonosságot sugall. Kívülállókat, s nem alakítókat teremt.

Megrökönyödve merednek rám, mikor valami fontosnak kinevezett dolgot, eseményt, határidőt a „száz év múlva ennek már semmi jelentősége nem lesz” közhelyes mondatával lealacsonyítok. Miért? – kérdezhetném. Mi is lehet megnyugtatóbb, mint a számunkra olyannyira fontos dolgokat a jelentéktelenség álcájába bujtatni (a jelentéktelenség kategóriájába sorolni)?

Fogorvos. Kihúz egy régóta beteg, mondhatni önmagam elől is eltitkolt fogat. Nyugtatom magam: vannak komolyabb gondok. Bizonyára. Nem igazán segít. Nem is hagyományos húzás. (Mintha lenne hagyománya.) A korona régen letört, csupán a gyökerek maradtak az ínyemben. Az orvos kérdezi, mikor törött le. „Két hónapja” – hazudom. Próbálom leplezni mérhetetlen gyávaságom. Vagy talán nem is a gyávaságot akarom takargatni, hanem a halvány szégyenérzetet. Igen, én olyan ember vagyok, aki képes egy évig tömés nélküli, rossz foggal élni. Látom az arcán, hogy nem hisz nekem. S most bele fog nézni a számba. Az egyetlen hely, amit rejtegetni tudok. A rohadás nedves nappalija. Érzem a vasat a csonkon, feszít, feszít, húzza balra, végül egy halk reccsenés: törik, szakad. Semmi fájdalom, ám még soha nem éreztem ennyire lüktetően elevennek és meglévőnek tulajdon koponyámat.

Musil - Törless iskolaévei: "Egészen kicsi voltam még, és ugyanebben az órában az erdőben játszottam egyedül. Nem vettem észre, hogy a cselédlány közben magamra hagyott, azt hittem, még ott van a közelben. Hanem hirtelen arra késztetett valami, hogy felpillantsak. Megéreztem, hogy egyedül vagyok. Mert hirtelen olyan nagy lett a csend. És amint széjjelnéztem, úgy láttam, mintha a fák körülállnának, és némán figyelnének. Sírtam: - a nagyok elhagytak és kiszolgáltattak az élettelen világnak… Mi ez? Azóta is gyakran érzem. Ezt a hirtelen támadt csendet, amely mintha beszéd volna, s csak mi nem értjük." 

Törless számára a barát csakis tárgy lehet, semmi más. Ha ugyanis észreveszi másban a személyiség halvány kezdeményeit is, végleg elbukik. A felsőbbrendűség tudata, vagy éppen illúziója ez. Törlessnek felsőbbrendűnek kell éreznie magát úgynevezett barátainál. Beineberg és Reiting nem más, mint „üres, véletlen” formák. Üresnek látja őket, akárcsak önmagát. Ám különbséget érez e két állapot között, amelynek mintegy közös nevezője a Basini feletti korlátlan hatalom. A páros e kapcsolatban csupán a végtelen kegyetlenkedés szabadságát látja. Ezzel szemben Törless lehetőséget. Mégpedig önön személye megtöltésének a lehetőségét. Miért roppant fontos ez? Törless számára a Basinivel való barátság bizonyítéka annak, hogy az emberiség, amelyben ő kénytelen élni, nem csupán az üres és véletlen formák, a Beinebergek és Reitingek megszámlálhatatlan sorozata.

Arisztotelész (a barátságról) vs. szükségszerű javítás

A: "...az arányosság hozza egyensúlyba és őrzi meg a barátságot..."
Javítás: Az arányosságot az aránytalanság váltja fel.

A: "Az embertársaink iránti baráti viszonyok, valamint azok a vonások, melyek a barátságot meghatározzák, nyilván az embernek önmagához való viszonyából eredtek."
Javítás: Az önmagamhoz való viszony elkerülhetetlensége igazolja az aránytalanság meglétét.

A: "...a barát nem egyéb, mint önmagunknak a mása..."
Javítás: A barát nem egyéb, mint az önmagunktól való elmenekülés esélyének egyetlen lehetősége. (igazodva a fentiekhez: egyszerű illúzió)

(Ma egyes szám harmadik személybe távolodtam önmagamtól.) Gondosan fektette el a barna, kissé véres darabot, melyet épp az orra mélyéről halászott elő a gyenge napfény melegítette macskakőre. A kategóriák és a kategorizálás megszállott követője, s egyben betartója volt az orrában fényes nappal turkáló X. S bár tudta jól, hogy e tevékenység nem éppen ide illő, mást nem tehetett, engedi kellett a már elkészült kategóriák szigorú nyomásának, teljes mértékben megfelelni azoknak, a halmaznak, melybe akaratlanul, de belekerült. Jobban szerette a maga által felállított és szabályozott kategóriákat, annak ellenére, hogy azok a gőg, az önmagunk jellemhibát kiküszöbölő, vagy azokat elfogadható mértékig leredukáló pozitív előítéleteivel átitatottak.  A iskola napközije. A délutáni foglalkozások, az aznap megtanultak gyakorlati levezetése. Két időpont volt kijelölve a kis diákok távozására: délután négy óra és fél öt. S bár e harminc perc nem tűnik nagy időmennyiségnek, mégis le nem jegyzett társadalmi, szociális és jellembeli különbségeket mutatott, amelynek meglétével mind a tanárok, mind pedig ők, a kis diákok tisztában voltak. A „fél ötösök”: az osztály fekete bárányai. Az eltűrtek csoportja, akik, nem lehet mit tenni, az általános iskola olvasztótengelyének szükségszerű kellékei. A „fél ötösök” nem mehettek előbb haza, egyrészt, mert a szülők tizenkét órás gyári műszakja még nem ért véget, másrészt, ha igen, jobb ha minél kevesebbet van otthon a gyerek. A „fél ötösök” az osztály némán kinevezett rosszfiúi voltak, az eleve bűnösök, akik mindenfajta bűn hiányában bár, de eleget tettek e minőség reprezentálásának. Hátukon égett a bélyeg, szerepüknek ellenkezés nélkül engedelmeskedtek, ha ők a „fél ötösök” akkor bizony úgy is kell viselkedniük, ahogyan azt a „fél ötösöktől” elvárják. E csoportba tartozott X is. A napközi felügyelője belefáradva a nap, s maradék harminc perc duplázódott nehézségeibe egyik délután maga köré gyűjtötte az eleven, szegényes és régen kinőtt, agyonhasznált ruházatú „maradékot”, és belekezdett a régóta érlelődő mondókájába: „Miért nem tudtok normálisan viselkedni? Úgy ahogy a többiek? Körülnézek rajtatok, s mindegyikőtökről tudok mondani valami undorító szokást, amiről jobb lenne leszokni, ha jutni szeretnétek valamire. A. te folyton az izzadt hónaljadba dugod az ujjad, s azt szagolgatod. B. te böfögsz. C.-nek folyik a nyála, D. állandóan szellent.” X a sarokban állt, s megelégedve hallgatta a minősítések e durva és őszinte sorozatát, magát teljes biztonságban érezve a hirtelen lesújtó kategóriák alól. Tudta, illetve sejtette, hogy ő nem ide tartozik, csak hát a családi körülmények nem engedik, hogy a „négyes csoporttal” tarthasson délutánonként. Nem. Nem sejtette. Biztos volt benne. Ennek a ténynek a külső megerősítését várta a tanártól, amelyhez mást nem kell tenni a felügyelőnek, mint nevét nem említi eme összekapart csőcselék láncában. ’S te X. – fordult hirtelen felé –, te meg folyton az orrodban matatsz.” Lesújtó csapás, mérhetetlen kegyetlenség. A többiek önigazoló, s „undorító tevékenységeiket” beismerő vihogása élesen ütközött X. döbbenetével, a remegő, sírásra hajló ajkaival. A különállás felfedte illúzió jellegét, s X. megértette, hogy nem is mehet haza fél ötnél előbb. Neki itt a helye. A macskakőre helyezett takonydarab tökéletes helyen van. Jobban mondva: a helyén van. S ott is marad, amíg egy arra szökdelő veréb felcsippentve a begyébe nem rejti.

Így írt egykor a híres barát: "Három fajta zsarnok lehetséges: az egyiket a nép választja a trónra, a másik fegyverekkel szerzi meg azt, a harmadik őseitől örökli. ... Jobbat várhatna attól az ember, aki a néptől kapta hatalmát, ..., úgy vélem, nem is lenne ez másként, ha nem tenné vakká a nagyság, s ha nem kívánna mindhalálig a csúcson maradni, mi több, tovább adni a trónt ivadékainak; különös módon, ha egyszer ezt fejébe vette, minden más zsarnokon túltesz bűnben és kegyetlenségben, hisz más eszközt nem lát, hogy az újabb zsarnokságot bebiztosítsa, mint szigorúan gúzsba kötni a népet, hogy az emlékezetben még frissen élő szabadság utolsó lángja kihunyjon."

"With myself. Again..." M azt mondja, ezek a bejegyzések nem mondanak rólam semmit, ezek alapján nem tudni, hogy épp mit csinálok, kivel, s miért. Persze, próbálok ellentmondani: "dehogynem, ez mind én vagyok kérlek". Nem jut eszembe semmi használható, frappáns megjegyzés, képtelen vagyok érvelni. A jól hangzó, s magabiztosnak tűnő válaszok később jönnek, mint mindig. A fejben visszajátszott, alternatív befejezéssel ellátott "egykori való" végül megszüli azt, aminek ott helyben kellett volna elhangoznia. (vagyok én, mint üres hüvely, s az utánam szaladó, elkésett gondolatok sorozata) Íme a válasz: "Miért e napi bejegyzések? Van, amikor érdekesebb a kiválasztott öltözet a testen, mint a (mosdatlanul bűzlő) szeméremdomb. Utóbbi adott. Ám az előbbi megfontolt vagy épp hirtelen döntések eredménye, akárhogy néz is ki. Igaz, a tárgyak nem mesélnek semmit az emberről. Ám a tárgyak az emberen..." M már alszik.

Gyerekkoromban volt egy törpepapajájom, Gyuri. Mást nem csinált egész nap, csak vékony lábával megkapaszkodva ráncigálta az elé lógatott csengőt. Akár egy félkegyelmű. "Csak a szabadság hiányzik az emberek vágyaiból, s úgy látom, nincs is más oka ennek, mint az, hogy pusztán kívánni elég, s ha óhajtanák, övék lehetne azonnal; így hát, talán mert könnyű a harc, hagyják veszni a zsákmányt." (Imígyen szóla Etienne de la Boétie az önkéntes szolgaságról)

Váratlan születésnapi köszöntő teremtőmtől. Valamit másként, vagy épp többet tudhat, mint jómagam. Bár ha belegondolok, sebaj, sőt... Az ejakulációk számát lehetetlen fejben tartani. S ez akkor is így van, ha a ragadós váladékból formálódik is valami. Ily értetlenül szólítaná meg a másnapos Frankenstein a vakítóan fehér havasi tájon a feléje közeledő torzszülöttet: "Hát te ki vagy? Csak nem ingolstadt-i, barátom?"

- Ez itt az út - mondom én.
- Ez nem út - erre ő -, hanem felszáradt lábnyomok emléke.

"Sose magadról mintázd a mértéket, - mondom M-nek bölcsen délután - az ugyanis csalóka - folytatom - mi más lehetne csonkább mint a saját torzulásunk iránti vakság" Száraz a levegő, száraz a torkom is, meglepődöm, hogy ilyen mondatokra élőszóban is képes vagyok, majd felpillantva a hirtelen jött önelégedettségből, látom tekintetében a felismerést, s az azt követő iróniát, majd rájövök, hogy az iménti bölcs megjegyzések értelméről: ne önmagadról, elég ha rólam. Ergo, jómagam képtelen vagyok megfelelni a jól hangzó maximának. Példa, s benne annak teljes tagadása. Persze, nem ismerem el hangosan a kudarcot.

Mi célja az irodalomnak? Leírni az embert. (klisé, hazug és unalmas definíció) Inkább annak a próbának rögzítése, hogy az ember miként dadogna saját magáról. "Hogy Sammler micsoda, azt maga is nehezen tudta volna meghatározni. Az ember valamilyen elváltozott formája. Az emberi lény azon a ponton, amelyen szabadulni próbál attól, hogy emberi lény."

A pillanatok iránti mohóság. A pillanatok helyes kiélése miatt érzett állandó aggodalom és elnyomott feszültség. Mire kellene összpontosítanom? A pillanatok sorozatára: meg-, kiélni a pergő jelent. Ám mi veszi el az energiámat? A pergő idő miatti aggodalom, ami elfojtja a pillanat megélést. A mohóság öli meg pillanatot, s ami megmarad: a jövőbeni elválás szorongató ittléte.

Állandó szerepkeresés. Miként viselkedjek? Folytonos tanulás, avagy létezhet-e valahol valamikor a végérvényes leállás, mikor is hátamat kihúzva magamra mutathatok és mondhatom: íme, én! A változatok hol kívülről jönnek, hol jómagam akadok rá, akár egy járdára ejtett, gyűrött ötszázasra, mely megszüli a pillanatnyi örömöt. Váratlan e-mail egy diákszövetkezettől: "Kedves Stummer Krisztián! Győri irodánkba keresünk 18 év feletti nappali tagozatos dekoratív hölgyet adminisztrátor munkakörbe!" Este ellensúlyként meghökkentő felfedezés Kertész Gályanaplójában: egy Goethe-idézet a Költészet és valóságból, melyet napokkal ezelőtt én is kiírtam magamnak. Kedves Stummer Krisztián! Bár biztosat még a teljes kép hiányában nem mondhatunk, talán jó úton halad!

Az első mondat jelenségének túlértékelése, avagy e túlértékelés szükségszerű megléte? Kell-e, hogy a titokzatos első mondatban megírjuk az egész regényt? Mi sem jobb, mint egy tökéletes első mondat befogadásával kezdeni az évet. Hely, személy, idő, s persze valami több. Hagyománynak álcázott eredetiség: "Nem sokkal napkelte után, legalábbis amit egy átlagos ég esetében napkeltének neveznénk, Mr. Artur Sammler bozontos szemöldökét ráncolva szemrevételezte West Side-i hálószobájában a könyveket és újságokat, és erősen gyanította, hogy azok nem a legjobb könyvek, nem a legjobb újságok." (Saul Bellow: Sammler bolygója)