Újév. Az újrakezdés illúziója. Az önmagát felszámolni
készülő előző év tudatos meghajlítása. Mintha a mindennapok szakaszolhatóak
lennének, s mintha minden szakasznak befejezése lenne. A halandóság érzete az
időre is átragadt: bármennyire is gondoljuk el végtelennek, megrendezzük a
halálát. Ünnepeljük a halotti tort, az újjászületést, engedélyt kapja a
folytonosság szorongató meglétének elfelejtésére. Az év első mondatának
lejegyzése, ám abban benne legyen minden. Az egész regény. Ám erre még várnom
kell. „Nincs elég tapasztalat” – mondja az öreg. „Nem a szarások száma a
lényeg, hanem a szarás tevékenysége” – mondom én. Pofon.
2012. december 31., hétfő
2012. december 30., vasárnap
Hogy mit is tanulok? Őszinte változat: fogalmam sincs. Hivatalos változat: irodalomtörténetet és irodalomtudományt. Kapcsolatom e két tárggyal hasonló az önfejű fiú lázadásához a megkötő szabályokat felállító apa ellen. Utóbbi esetében e lázadás már a teljes megtagadásig fajult. Az ehhez szükséges tudós tekintetet nem gyömöszölték a fejembe, ellenben a mosolyra késztető iróniával. Persze, egy irodalmi művet a poétikai jegyek oldaláról is meg kell közelíteni. Ám az innen való "közeledés" önfejűsége a többi oldalt figyelmen kívül hagyja, önálló, ám öntudatlan és makacs kis bolygóvá alakítva saját magát. A tudomány követeli az egészet, ám megelégszik a részlettel. Ám az irodalomnak története van. Mi az, amit megtanultam? Semmi. Csak hittem, hogy tanulok. Mi az, amit láttam? A folytonosság. Nincs új hang, csak a régiek tűszúrása gerjesztette felkiáltás. Akkor hát mi a másolás? A tűket tartó kezek naiv tagadása, illetve azok ismeretének halvány illúziója. Papagáj irodalom.
2012. december 29., szombat
(Grosszman: Pantha Rhei) "Az ilyenek a halálukig nem nyugszanak meg. Villog a szemük. Az ilyenek a hullákat feldarabolják és megfőzik. A saját gyerekeiket is megölik és felfalják. Ezekben feltámadt az állat, amikor meghalt bennük az ember. Láttam egy asszonyt: fedezet alatt szállították a járási központba: emberi arca volt, de farkasszeme. ... Akkor döbbentem rá, hogy minden éhező kannibál. Lerágja magáról a húst, csak a csontok maradnak, a zsírt utolsó cseppig felfalja. Aztán elsötétül az agya - tehát az agyvelejét is megette. Az éhező teljesen felfalta magát."
2012. december 28., péntek
Kierkegaard filozófiája nem mond nekem semmit, ha elemezni akarom. Az ismétlés interpretációja nem több egy légüres buboréknál, egy pillanatnyi párafelhőnél, mikor is a levegőben érzett váratlan nedvesség csupán valami alap létezéséről enged következtetni. Az ismétlés az értelmezés során halkan elhal. Az ismétlést megélni kell. Illetve próbálni a megélést, akkor is, ha többször bebizonyosodott eme abszurd cselekvés lehetetlensége. Élni az ismétlés sorozatának engedelmeskedve, e sorozattá átalakulva, tanulnva valamit. Ám a helyes tanulás művészetét sem árt elsajátítani.
2012. december 27., csütörtök
Koestler: "Az egyén izoláltsága sosem fáj annyira hevesen, mint amikor reménytelen kísérletet teszünk rá, hogy megosszuk másokkal legkorábbi és legélénkebben élő napok emlékét, azt a korszakot, amikor a külső és belső világ, a tény és a képzelet még cseppfolyós "egy"-ségéből éppen kialakulnak az én éles határai." Nevezzük ezt a blogot, és az itt szereplő bejegyzéseket és idézgetéseket az én e halvány kialakulásának. Vagy létezik más magyarázata az idézeteknek? (Színpad alatt a súgó közbeszól: "Az üres gondolatok szemet szúró bizonyítéka")
2012. december 26., szerda
2012. december 25., kedd
Nincs asztal
A túlfűtöttség, a visszafojtott
indulatok ösztönös, leplezetlen kirobbanása a felső- és közoktatásban tanulók
százaiban, sőt ezreiben, a szimpatizánsokban, az elveszett fiatalságukat
viszontlátó öregekben … nos, igen. Az érzelmek változatos kavalkádja szerint
el(meg-)osztott tömeg jellemzi december közepe óta Budapest és a vidéki városok
utcáit. Együtt megyünk, előttünk és mögöttünk a biztonságot, a közös „jó”
ügyért való, nem reménytelen harcot megtestesítő tömeg. A hidak elfoglalva, a
közlekedés leáll, hangosak vagyunk, az egész ország minket figyel. Minket, akik
a kivezényelt rendőrök masszív sárgán vakító fala előtt mondjuk, hogy „elég
volt”, a hírek rólunk szólnak, pipálva a leghőbb vágy, a forradalmár-lét. Helyesebben:
annak halvány illúziója. Még pezsgő vérrel az ereinkben hazatámolygunk,
fogadjuk a dicséretet az otthoniaktól: „Bátor voltál, csak így tovább!” Nincs
itt ellenvetésnek helye a szülők részéről sem: inkább menjen tüntetni a gyerek,
mint a kocsmába.
A beszédet mondókra is átragad az
eufória, szállnak a szavak, az indulatok, a hasonlatok, a hasonlítások: újabb
’56, újabb őszirózsás forradalom, példaképül téve a márciusi ifjakat, pontokat
írni, s azt még a rádióba is beolvasni. Aki buzgó, még főszereplő is lehet. Egy
ideig, persze. Vezeti a tömeget a hírhedt diákképviseleti csoport, nem kell
aggódni, tiszta az ő kezük, mossák ők azokat folyamatosan.
Nem gúnyolódni szeretnék. Huszonnégy
éves végzős egyetemista lévén benne vagyok magam is nyakig. De nem ’56 ez, s nem
is ’48. Messze van azoktól, akárcsak a jelenlegi kormány a felháborodott
fiataloktól.
Nem az a probléma, hogy tüntetünk.
Tudjuk, miért tesszük, a bizonyos hat pont leírva, melyek mindegyikének megvan a
szívből gyűlölt párja egy korábban meghozott intézkedés formájában. De mi
szülte meg ezeket? Miért a kormány részéről ez a már szinte érthetetlen
megvetés és nemtörődömség, melyet hatalmánál fogva ki is tud mutatni, méghozzá
nagyon fájdalmasan.
Miért?
Hoffman Rózsa pár hete
Kecskeméten egy az oktatással (mi mással) kapcsolatos fórumon vett részt.
Jöttek is táblákkal, nyomorult kettétört virágokkal, nagybetűs
transzparensekkel a helyi fiatalok. A méltó üdvözlésnek meg kell adni a módját.
A szószóló, igazi forradalmár jellemhez illően, bele-, belebeszélt a műsorba, de
mit is tehet, ha egyszer kérdései vannak? Egy igazi Berger rohangált a
megterített asztalon. Valami azonban elhangzott ezen az ominózus estén, s nem
is főszereplők, hanem egy un. háttéralak, egy tisztes, vörös hajú, középkorú nő
szájából: „Előbb tegyenek le valamit az asztalra!” Itt a lényeg. Az általános
vélemény. Valaki kérem, kimutatta végre a többségben is meglévő magatartást, a
mélyen rejlő esszenciát, amely sok mindent megmagyaráz, többek között az
oktatás területén már meghozott és készenléti állapotra kapcsolt intézkedéseket.
Letennék én bármit, de hova, ha egyszerűen már asztal sincs? Megvetése,
indokolatlan lenézése a fiatalságnak (amelyre valljuk be, mi is adunk okot), a
„pofa be, akkor dumálj, ha csináltál is valamit” hozzáállás. Ám mi van akkor,
ha a „valamit csinálás” lehetőségeit is elveszik? Néma maradok? „Nem is lenne
rossz” – mosolyog a hatalom.
Gyakran hívnak minket elveszett
generációnak. Nem akarok én elveszett lenni. Nem a tömeges kivándorlás teszi a
generációmat elveszetté, hanem az „elveszettnek lenni”, mint egyetlen lehetőség
felkínálása. Ebben az esetben inkább előveszem a térképet, rábökök szép
hazámra, s már indul is az ujjam balra. Inkább lennék „megtalált” arrafelé,
mint „elveszett” itthon.
2012. december 23., vasárnap
2012. december 22., szombat
Enyhe viszolygással emlékszem
vissza évekkel ezelőtti önmagamra, arra a vézna, gyáva és tehetetlen gyerekre,
aki sokkal jobban hasonlít egy szürke történet még szürkébb szereplőjére, mint
valódi önmagamra. Szeretem azt hinni, hogy változtam. De mindig akad legalább
egyvalaki, aki meghatározott időközönként visszaráncigálja az elfelejtettnek
hitt alakot. Amikor – bár rövid időre – újra felveszem ezt a kínos és szorító
maskarát. Mikor újra azokat a mozdulatokat, nyelvbotlásokat veszem észre magamon,
amit már régen elhagyottnak hittem. Akár egy régen látott gyerekkori barát,
akinek váratlan látogatása zavarba hoz, aki fel-, felidézi azt az egykori
alakot, aki én lehettem, s akire semmiképp sem szeretnék, s nem tudok
emlékezni, de a nyughatatlan győzködés felvillant egy képet, melyet
elhajítottam magamtól. Nem ismerek rá erre az egykori valakire, s végképp nem
jelenlegi énemre, arra a viszonyra, ami ezt a két alakot összeköti. Az egykorira
való visszaemlékezés egyenlő a mai megvetésével, mert megmutatja azt a rohadó
magot, amiből kifejlődött. A változás bizonyosságát hitvány illúzióra cseréli
fel.
De talán igazságtalan vagyok. A kényelmetlen kép valaki általi fel-,
felvillantása hasznomra is válhat. Az összehasonlítás kényszere nem árthat:
forró tűzhelyhez nem nyúlok kétszer.
2012. december 21., péntek
2012. december 20., csütörtök
2012. december 19., szerda
Kertész: "Ki tudja, mi minden eshet meg vele itt: kidobhatják; vagy itt tarthatják; ide kötik, a marhák közé, míg rendőrért küldenek. Idekötik, s aztán megfeledkeznek róla; itt maradhat, lába belenő a sáros talajba, és gyökeret ereszt; lejjebb hatol, egyre lejjebb, míg a föld mélyén csontvázakra tapint majd, melyekre testvérien ráfonódhat; míg arcára a kövületek nyugalma ül; és ásvánnyá dermedt csigolyái örökké ezekkel a formátlan holttestekként ható örök göröngyökkel tartják majd szemközt, s ezzel a láthatár pereméről idesejlő kék hegyvonulattal, akár a mozdulatlan és örökké elérhetetlen reménységgel."
2012. december 18., kedd
Csupán akkor látom értelmét bármiféle munkának, ha valakinek vagy valakiknek a tekintetét érzem magamon. (Mi másért is tölteném ezt a blogot?) A visszacsatolás szükségszerű, s ha egyszer netán eltakarnák a Tekintet, amely tarkómra szegeződik, jómagam tűnnék el hirtelen a rajtam függetlenül létező szempárral egyetemben. A Tekintet figyelő, szúró és kritikus megléte azonban nem csak a maga közvetettségében létezik. Az állandó éberségre késztető, s azt szigorúan elváró Tekintet nem merül ki a közvetett, s azonnali visszhangok megtapasztalásában, hanem egy megfoghatatlan, transzcendens irányba mutat: vagyis Tekinteten nem csupán a fizikai valójában létező szemgolyók értendőek. Ahogy az elhangzott kritika, legyen az bármilyen minőségű, úgy a troli épületet megrezegtető ereje, a jelzőlámpa sikítása a nyitott ablak mellett is hatással jár. Akaratlanul is felveszi testem e rezgéseket, kapcsolatban vagyok mindennel, ami mozog, vagy egykor mozgott, szervessel és szervetlennel, bomlóval és megkövülttel. A megrepedt betonnal, a megsárgult fűszállal, a földben elnyúló gilisztával, és az elásott, betört koponyákkal a lábam alatt. Az ő rezgéseik, az ő tekintetük az én jelenlétem, az én mindennapi reprezentációm. Szpilman írja, miután valaki kirángatta a vagonok felé menetelő tömegből, s visszanéz sodródó édesapja szemébe: "as if I were setting out into life and he was already greeting me from beyond the grave. Then he turned and went towards the truck." Így válik egy konkrét személynek intézett pillantás globálissá, mindenki számára érvényessé. A síron túlról való üdvözlés, egy apró fejbiccentés, "menj, menj bele az életbe", de a sírkő mellett álló alak, bár elhomályosodik, el nem tűnik, kitörölhetetlen pontnak nyilvánítja magát az életúttal párhuzamosan bővülő horizontban. A biccentés egyszeri, de a sírkő marad. Ha tetszik, ha nem.
2012. december 17., hétfő
Zsúfolt könyvtár. Hétfő kora délután. Egy bolond járkál a polcok között, mintha keresne valamit, bár tekintete lecsúszik a kötetek gerinceiről, rugdos az üres térbe, közben halkan káromkodik. Viselkedése persze nem marad láthatatlan, körülötte a megdöbbenések, vihogások és apró mosolyok sorozatával, a "mintha nem is lenne ott" eltompított vagy megerősített megvető magatartásával megkevert tér. Egy közös környezet, amelynek ki nem mondott, de szintén közös elmarasztaló ítélete: nem ideillő viselkedés. Ám akkor mi illő, mi való ide? Mert ahogy a bolond a könyvkeresés tevékenységével álcázza valódi magatartását, amely ki-kirobban belőle, addig a körülötte levők olvasást mímelve bámulják az előttük hadonászó bolondot.
2012. december 16., vasárnap
Miłosz egy zsidó lányról: "Húsz év körüli lehetett, Teste virágzó, szépséges, örömteli volt. Fölemelt karokkal futott az utcán, melle előreszegeződött; sikollyá élesedő hangon kiáltozta: »ne! ne! ne!« A halál végzetszerűsége felfoghatatlan volt számára: annyira kívülről jövő volt ez a végzetszerűség, semmi részvétel, semmi felkészülés nem társult hozzá a testében, amely szerelemre termett. Az SS-ek géppisztolygolyói e tiltakozó kiáltás közben érték. Az a pillanat, amikor a golyók a testébe hatolnak, a szervezet megdöbbenésének pillanata. Egy másodpercre egyszerre létezik az élet és a halál, mielőtt a kövezetre rogy az agonizáló, véres rongycsomó, amelybe az SS-legény belerúg."
2012. december 15., szombat
2012. december 14., péntek
A tettek minden fajtáját az istennélküliség
határozza meg. Nem a hit és a hitetlenség kérdése ez. Káin gyilkol, Jób
kételkedik. Isten hallgat, csak a tett után ítélkezik. Mi az abszolút tragédia?
Ha Isten a tett után is csendben marad. Nincs oltalom, csak kegyetlen anarchia.
Nem a hit kételye nyomasztó, hanem e némasághoz való helyes viszony kimérésének
kötelessége.
2012. december 13., csütörtök
K.I. a Gályanaplóban: "Gályanaplómat lapozgatva: hol vannak mindennapjaim, hol az életem? Ennyire nem létezik, vagy ennyire restellnivaló? Tán ezért stilizálom magamat?..." Hova szöknek az egy nap alatt észrevétlen összegyűjtött gondolatok? Miért érzem a hús, az izmok, a rostok keménységét, a puszta anyagot bőröm alatt? És miért látok egy üres vázat, egy bamba arcot visszatökröződni a monitor fekete üvegén, mikor leülnék szolgai módon gépelni? Hol az anyag ilyenkor? Nem is marad más, csak az önstilizálás.
Virginia Woolf olvasója voltam
„…valamennyien a bőrünk alatt hús vagyunk és vér vagyunk – férfiak s nők egyképp?”
avagy a saját szoba miként nyílik a már elhagyottakba
Miért hasznos "felfedezni" egy írót a megírottak évszámait figyelembe véve? Woolf regényeinek kronológiáját szem előtt tartva, vagyis igazodva a
művek születésének egymásutániságához az olvasás során (Jacob’s room, Mrs Dalloway, To the lighthouse, Orlando, The Waves, The
Years, Between the acts), a stílus fogalmánál egy mélyebb rétegre lehet
felfigyelni: a stílus keresésének útját, vagyis magának a stílusnak a
kialakulását. Nem arról van szó, hogy Woolf korai művei kevésbé lennének
értékesek, de a fejlődés fogalmát nem lehet kizárni, ám óvatosan kell bánni
vele. A „woolf-i fejlődés” ugyanis nem azt jelenti – legalábbis számomra -, hogy
adott egy regény, adott egy másik, s a második helyzeténél fogva (vagyis az,
hogy később íródott) jobb lenne. Inkább arról, hogy a Woolf regényeit ezen
egymásutániság vonalán olvasva kirajzolódik az átmeneteke sorozata, amely
egyrészt jelez bizonyos előreutalásokat a később kiadott regények felé,
másrészt jócskán benne vannak a visszahúzások azon művekhez, melyek a
következőt mintegy bizonyos elemeiben előkészítették.
Virginia Woolf-hoz sem állhatott nagyon messze a kronológia (mint a
stílus folyamatos csiszolódása) mentén végigvezetett gondolkozásmód. Persze, ez
az időrend nagyon is személyes. Példa erre A
regény tartományai című esszében felvázolt „irodalomtörténeti” felosztás,
amely sokkal inkább az irodalom egyes szerzőinek, darabjainak, illetve magának
az irodalomnak a személyes feldolgozását és az alkotásban való kihasználását
hangsúlyozza, semmint egy egyetemesnek és alapjaiban megrendíthetetlennek, a
mindenkori Irodalom csontvázának szánt történetet.
E magatartás, az irodalom lényegéhez való hozzáállás mutatkozik meg
egyrészt a Saját szoba terjedelmes
szövegében, másrészt Orlando élettörténetében. Mindkét mű lényegében a nemek
különbségének, illetve a különbség meglétének problémájára tér ki
kisebb-nagyobb mértékben. Nem mondanám ugyanis, hogy ezekben ki is merülne a
végkövetkeztetés. Az irodalom férfi és női ágainak elkülönítésének problémáján
túl, sokkal inkább arról van szó a két műben, miként lehetséges szert tenni
arra az „írói látásmódra”, amely nem arra ösztönöz elsősorban, hogy az ember
(jó) íróvá váljék. Nem kell írni ahhoz ugyanis, hogy a valóság „helyes”
szemlélése kialakulhasson, melynek lényege nem abban áll, hogy a világgal
mintegy eltorzult töredékkel találkozzunk. A nemi megosztottság önfejű
fenntartása ugyanis ezt a látásmódot képes csak visszaadni, s ami jellegénél
fogva nem elegendő a (jó) irodalom műveléséhez, valamint a pontos történelemkép
kialakításához, amely mintegy „alulról”, a névtelenektől, s történeteikből
írható meg.
A töredék ebben az „orlando-i” értelemben nem a hiányok biztos tudatát,
hanem valamiféle egésznek a jelenlétét sugallják. A regény utolsó mondata: az
elbeszélő elér e jelenhez. 1928. október 11. Az írás jelenének e váratlan
kihangsúlyozása egyben azt sugallja, hogy az imént kétszáz oldalon leírt
történetnek megvan a maga (egykori megtörténtsége révén) megmozdíthatatlansága.
Vagyis mivel már megtörtént, mivel már a múlt része, a jelenből visszapillantva
a történtek (Orlando élettörténete) kerek egész képet mutat magáról. Azonban az
egész kép meglétének tudatában benne van szétszedés lehetősége is. A bemutatni
kívánt történet elemeire szedhető, akár „a gerendán függő szaracén feje”, s
újból összeszerkeszthető más és más formában. Két, a regényben
vissza-visszatérő eseményt hoznék példaként: mikor Orlando a földön fekszik, s
mikor először találkozik élete meghatározó alakjaival. A regény elején a
címszereplő az imádott tölgyfa tövében, a hatalmas gyökerek között helyezi
magát kényelembe: „…a varjak körülötte keringtek, a fecskék lecsaptak és
cikáztak, a szitakötők zümmögtek, mintha e nyárest termékenysége és szerelmes
tevékenysége egyetlen hálót szőne szíve köré.” Az „egyetlen háló” lesz az, ami
a Szasával, a román hercegnővel, és Shel-lel való találkozások során
megképződik. „…a varjak keringtek nagy büszkén a levegőben. Egyikükről egy
acélkék toll hullott le a lombokra. Orlando igen szerette a vadmadarak tollait.
Már kisgyermek korában is nagy kedvel gyűjtötte őket.” A madarak, a madárrajok
képe előzi meg a Shel-lel való találkozást, hasonlóan ahhoz, amikor mintegy a
román hercegnő „előhírnökeiként” szerepelnek. A három „mellékszereplővel” való találkozás, nem más, mint az
egykor egész képnek az újabb formában összerakott változata. A szereplők
leírása ezért is emlékeztet a korábbi személyre. A varjak raja szétrebben, majd
más formában újra összeáll. A szaracén teste új fejet kap. Ahogy a vadmadarak
elrendezése, úgy a nemek is változnak, és Orlando-hoz hasonlóan magukban őrzik
mindkét nem kiváltságait, s képesek Orlando folytonosan változó alakjaihoz
igazodva „újraalkotódni”. Az íróvá válás útja így nyeri el azt a komplexitást,
amely elengedhetetlen a tényleges alkotáshoz.
Orlando így „talán elkezdheti
művészként alkalmazni az írást, immár nem az önkifejezés eszközeként.” A Saját szoba mintha a regényben foglaltak
elméleti kivonata lenne bizonyos szempontokat szem előtt tartva, s persze, nem
teljes egészében megfeleltetve. Ebben áll (az Orlandora is jellemző)
androgünként való létezés, illetve az e szerint való szemlélése a valóságnak,
legyen a jelenről, vagy épp a történelemről szó. Mert bár Orlando élettörténete
háromszáz évet tesz ki a regényben, a nagy történelmi események, személyek,
változások, háborúk nem szerepelnek a könyvben, a címszereplő nem vesz részt
bennük. Mert a valóság jelenének és történelmének „akadémikus” elemzése mintegy
kirabolja a valóságot, attól elszakítja, s egy fennkölt eszme irányítása alatt
kinevezi a vérző darabot történelemnek. A valóságon okozott seb ugyanazt a
problémát veti fel, amely a férfi és női irodalom kettőségében is jelen van:
hiányosan látni ás láttatni egy egésznek vélt képet. Az akadémikus és művészi
szemlélet különbségtétele nem azt jelenti, hogy utóbbi jellegénél fogva
értékesebb a másiknál. A katedra megemelkedik kissé, ám a „kissé” épp akkora, hogy
alulról már nem is látni a tetejét. Így válik a történelem elméletek,
ideológiák, elvont képek rendszerévé, mentesítve a haszontól, amit az élet
szolgálatában még tehetnének. Maradva a Saját
szoba „fogalomhasználatánál”, ezt nevezhetnénk az „egyik agyféltekével való
írásnak”.
Orlandonak azért kell háromszáz év az alkotáshoz, mert a katedrák alatt
suttogó hangáradatot, a varjak károgásának kibogozhatatlan zenéjét kell ritmusba
vernie, amelyet nem az önkényes önkifejezés célja éltet, hanem a történelem művészi
befogadása, azé a történelemé, amely nem az adott korra legjellemzőbb és
legmeghatározóbb eseményeit, szokásait és személyeit emeli ki, hanem a művészi
stílust, ami az Orlando angol
eredetijében is ott kántál. A stílus és a hangnem, melyeknek hatásuk van, s
amely hatás újrabeszélteti őket az Orlando
lapjain. Az életre való hatásban keresendő a művészet lényege, e képesség
megléte lehet menhelye az egyes műveknek a hirtelen megáradt századok folyamán.
Szasa és a román hercegnő „emléke” teszi gazdagabbá Shel alakját Orlando
szemében, és fordítva, a személyek hatásai, amelyek újraélednek az új
alakokban, s amelyek vissza-, visszahozzák részeiben ezeket az elhagyott
alakokat, s e kapcsolat révén elfelejtett régi, saját énüket. A hatás révén
idéződik fel az egykori én, ez adja a különböző rétegek sorát a jellemnek, itt
érteni meg, hogy Peter Walsh számára miért olyan fontos Clarissa fizikai
jelenléte, s a névtelenek, a jelentéktelen dolgok szemlélésében felfogottak,
miként áramolnak vissza a szemlélőbe, hogy e hatás által képessé váljon az
írásra. „Ezt az összes, tökéletesen névtelen életet is le kell jegyezned…az
asszonyokét, akik karba tett kézzel állnak a sarkon … Azonfelül még be kell
világítanod magad is, mélységet és sekélységet, hiúságot és nagyvonalúságot, ki
kell mondanod mit jelent számodra a szépség vagy a szürkeség, és hogy mi közöd
a kesztyűk, cipők és szövetek szüntelenül váltakozó világához.”
A megőrződéshez a művészi megőrzés alkalmassága szükséges, amelynek
energiája nem a nemek felosztása miatti sérelmekben vész kárba, hanem ettől
függetlenül, egy jó androgün módjára, a névtelenek életének bemutatásában, azok
részleteinek, a szüntelen benyomások rendszerezésében. Így válhatnak látszólag
jelentéktelen tárgyak egy regény témájává, s így válhat egyetlen nap vagy akár
háromszáz év egy élettörténet vagy élettörténetek tiszta levonatává. „Valamit,
ami igen változékonynak és megbízhatatlannak tűnik – hol egy poros utat, hol
egy újságpapírt az utca kövén, hol egy sárga nárciszt a napon … ez az amit ránk
hagy a múlt … Mármost az írónak, úgy gondolom, megvan rá a módja, hogy többet
tartózkodjék ennek a valóságnak a közelében, mint más emberek. Az a dolga, hogy
rátaláljon, összegyűjtse és megossza velünk, többiekkel … furcsa és észrevétlen
módon beleszól az érzékeink működésébe, valahogy sokkal élesebben látunk utána
mindent, mintha lekerült volna a világról egy huzat, és élénkebben keringene
benne az élet.”
A nemi hovatartozás felöli írásmód ezekről a jelentéktelen töredékekről
feledkezik meg. Orlando nem a váltakozó korszellemeknek akar mindenáron
megfelelni, de az egész megtapasztalásának érdekében ezt is ki kell próbálnia. A
regény végi fénylő hold nem csupán az egyik nemet világítja meg, míg a másik
árnyékben marad. Mindkettő osztozik a fényben, csak másként fénylenek. A keblét
a Holdnak kitáró Orlando felkiált: „A vadlúd!” Az ide-oda cikázó madárraj újra
összeolvadt, felette száll a repülőgép, Shel zuhan feléje, benne a regény más
alakjainak vonásaival. Megérkezünk a jelenbe, éjfélt üt a harangtorony, egy
téren vagyunk, ugyanazt hallja mindenki, a tér adja az alapot a szétrebbenő,
majd más alakban összeálló névtelenek sokaságának. Kinézni a saját szobából az
ablakon keresztül, ahogy teszi ezt az esszé elbeszélője egy bizonyos nap
bizonyos órájában egy bizonyos londoni utcára, majd benyitni a közös nappaliba,
amelyet immár az ablakon keresztül összegyűjtött jelentéktelen fragmentumok
fénye világít be, akár a Hold Orlando meztelen melleit.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)