Miller – Ráktérítő: Az utolsó oldal is lassan átfordult, majd a papírkötés enyhe súly zárta le ezt az alig négyszáz oldalt. Megrázó, de mégis egy átmeneti válságon átsegítő könyv olyan őszinte és érzékeny hanggal, amely egészen eddig csupán halvány ideaként létezett fejemben. Két szerzőhöz lehetne hasonlítani Millert: Goethe és Céline. Goethe a Költészet és valóságban az ideális ember típusát akarta megteremteni: nem egykori önmagának emlékeken alapuló objektív pályaképét, hanem azt, aki sosem volt, s aki épp  e könyv által válhatott valakivé. Céline az illúziók és a kiábrándulás költője. Az Utazás…-ban Ferdinand mintha épp e goethei tökélyt kutatná, míg végül belátja annak elérhetetlenségét. Miller elbeszélője már nem hisz semmiféle ideál létezésében. Mivel az abszolút remény tagadója, hőse élvezettel veti bele magát a szinte már anarchikus, élvezeteken alapuló élethelyzetekbe. Aki elkerüli a tervezést a csalódás semmiféle formáját nem éli át. Még az öreg Goethéét sem, aki utólag építi fel ideális önmagát, mentesítve mindenféle járuléktól és haszontalanságtól. A Wilhelm Meister-féle nevelés utópia maradt. Sőt, már megszületése pillanatában az volt. Egy Bacon-féle elérhetetlen új Atlantisz. Csak a könyvek lapjain létezhet. Goethe a rendszert ünnepli, Céline azt siratja, mielőtt tompa közönybe fordulna csalódottsága, Miller pedig e rendszer vastag fűvel benőtt romjain téblábol kissé részegen.

Dés Mihály - Pesti barokk: Ez a pesti barokk, nem más mint egy letűnt korszak, egy borostyánokkal eltakart stílus a városliget kastélyának északi oldalán. Egy meghatározott rendszer, amelynek kezdő-, és végpontjai pontosan meghatározhatók, s ami itt, a regény jelenében is uralkodik egy apró különbséget kivéve: a lezáró végpont bizonyos, csak épp azt nem tudni mikorra is időzíthető. Nem nosztalgikus visszaemlékezés, hanem sajátos, rácsok nélküli börtön világának néhol szívszorítóan érzékeny, néhol azonban túlságosan is eltúlzott és hiteltelen bemutatása. Holden Caulfield hangja a begagyott tóról és az ott élő kacsákról.

Innen a kacsák azonban nem elrepülnek, s nem is szállítják őket sehová, hanem némán a park tavába fagynak, bízva az ideiglenesség illúziójában, hiszen minden évben jön a felolvadás, a barokk is csak egy korszak, nem pedig az örökkévalóság. Ám épp az ideiglenesség az életfogytiglan szürkés maszkja.

Ahogy minden vizsgaidőszak végén, úgy most is szinte teljesen kiürült a könyvtár, eltűntek az egyetemisták, nem maradt más csak egy-két megszáradt nyáltócsa a kék asztalokon, valamint azok, akik mindig itt vannak, csak a tömegben tűnnek el, az öregek, a sánták, a bolondok, egyikük gálánsan emeli meg hátsó felét, hogy kényelmesen elszellenthesse magát, a másik az üres levegőt rugdalja vagy épp úgy tesz mintha a folyóiratok között válogatna, végül  az idős hölgy, aki minden nap ugyanazt a könyvet tartja a kezében. Akár egy régi, dohos szekrényben felejtett tárgyak úgy ülnek itt a foghíjas sorok között, akik leskelődő személyemet kissé szorongva és elutasítóan figyelik, miközben szemükben halványan fénylik az esetleges elfogadás erőtlenül remegő bizonyossága.

Nagyanyám javasolja, hogy ne legyek túl pesszimista, ajánlják ezt mások is az utóbbi időben, jut eszembe, miközben, szerény véleményem szerint, az igazán mély pesszimizmus a legoptimistább hozzáállás. Tegnap végeztem az egyetemmel, ahogy idén tettem hatodszorra, hogyan is nőhetnék fel, kérdezhetném, ha az intézmény szinte erőszakkal gátol a hirtelen, kissé fájdalmas, de magabiztos elszakadástól. Furcsa délelőtt, vaku villan a gyéren nőtt mellkas-szőrömön, amely szellemi visszamaradottságom testi reprezentánsa. Akár egy tizenhat évesé. Út a könyvtár felé, hosszú évek után először fehér ingben, mintha mindenki ezt a változást figyelné, WWF-es fiatal lány kérdi, hogy szeretnék-e örökbe fogadni egy hiúzt vagy egy pandát, elkísér egészen a könyvtárig, félúton már elég világos, hogy nem a pandák miatt jön el a bejáratig, nem tudom támogatni őket, mondom, bármennyire is szeretném, hazudom, én csak egy fiatal, állás nélküli, friss diplomás vagyok, aki mi mást is tehetne, minthogy könyvtárba menjen.

Ott voltam én – mondhatnám később – 2013 nyarán, mikor egyes isten háta mögötti falvakban úgy nőttek ki a Horthy-szobrok, mint tavaszi eső után a gombák a párás erdőkben, mikor azt hittem, hogy a lehető legeseménytelenebb időszakban élek, abban a korban, ami két soros lábjegyzetben szerepel majd a történelemkönyvekben. Egy érdektelen kor érdektelen, még kapálódzó újszülöttje vagyok. Talán valóban az egyéni történetek az érdekesek, ahogy M. mondta pár nappal ezelőtt. Úgy érzem magam a kollégiumban, mint egy hirtelen megnőtt, apró házba szorult óriás: „nem tartozol már ide” suttogják éjjelenként a kissé megpörkölődött, ide-oda repdeső, haldokló molylepkék. Ilyenkor kellene egy biztos hely, ahová elbújhat az ember (akár M. hangjában esténként), megyek is haza, azonban ott mintha évekkel korábban megállt volna a levegő, nem mozog, hiába szellőztetek, ugyanazok a mondatok, ugyanazok a problémák. K. lassan összetör ebbe a nihilbe, szinte szomjazza a változást, mégsem mer elmozdulni, csupán némán szenved D. egyre elhatalmasodó önkénye alatt, amelyet nem szándékosan, de kialakít maga körül: problémája nem marad meg énje határain belül, hanem mintegy kisugárzik, s elnyel mindenkit, aki körülötte áll, az ő problémája, tragédiája fertőz, szinte lehámlik a tapéta a falról. Segíteni képtelen magán, s segítséget sem fogad el. Csak némán áll egyhelyben, várva valamiféle változást a környezetben, ám a háttér csak a mozog, ha szereplője önszántából kilép belőle.

Immár féléves lett e blog. December közepén még azt határoztam el, hogy minden egyes nap írni fogok valamit. Mára arra jöttem rá, hogy a szorgalom és az ambíció gyakran akadozik, a kényszer pedig középszerűséget szül. Bármiféle kényszernek ellen kell állnom, még ha nem is veszem észre azonnal, hogy egyszerű rab lennék. Ma már tudom, hogy nem lehet minden nap írni. Hogy nem történne velem semmi? Dehogynem. Ám az eseményeknek inkább a rohadó szagot magával sodró, több napos hátszele csap pofán. Már ha bármiféle hátszél pofán csaphatna.

Június 20, napi jelentés: permet szárad a bőrömön, okádja a repülő, nélküled nem vagyok más, csak egy darab hús, amelyet szédülő, haldokló szúnyogok zabálnak, hőség, zavaros és hosszú álmok, Te elmész a mosdóba, megvárlak, mondom, de visszaérkezésed nem várja meg a makacs álom, már az ajtóban állsz, mikor meglátlak, hajnali fűnyíró, majd felriadok, akár egy nyakon szúrt disznó, aki nem érti miért vonszolták ki az ólból, ahol a megszokások, és a napi rutinos etetések egy nappá zsugorították szánalmas és részvéttelen életét.

20th of June, daily report: poisonous spray is drying on my skin, the plane is dispersing, without you I am just a piece of flesh full of blood which is just simple food for the mosquitos, swelter, confused and long dreams, you are going to the toilet, I would wait for you, I said, but the stubborn dream doesn't want to wait for your arrival, you are staying at the door when I notice that there you are, the sound of the lawnmower at dawn, I woke up startled out of my sleep, just like the stabbed swine which doesn't understand why is it dragged out from it's sty where the daily routine and the system of daily feedings reduce it's woeful life to a day.

"Ugyan, én nem vagyok rajongó. Csak szokásom túlozni kissé. De a tényeket sem hagyom figyelmen kívül. S tény, hogy vonalaidban hordozod a puszta érzékiséget."

Kissé megkésett, de AKTUÁLIS, EL NEM ÉVÜLŐ reakció - Tamás Gáspár Miklós válasza tavaly a Népszavában arra a kérdésre, hogy mentesítheti-e Csatáryt az életkora az eljárás alól: „Azt hiszem, hogy százéves aggastyánok háborgatásával nem megyünk semmire. Őket már békén kell hagyni … Ebben az esetben - még ha Csatáry csakugyan vétkes mindabban, amiben vádolják, bár ez korántsem biztos - ez a cél nem teljesülhet. A vizsgálat, a vádemelés, a tárgyalás csak pótcselekvés volna. Nekünk ma a jelenkori fasizmussal kell szembenéznünk. Most kellene olyan társadalmat teremtenünk, amelyben a fasizmus, a nácizmus, a nyilasság egyszerűen képtelenség lenne. Nem törékeny öregurakat kell vád alá helyezni - akár megérdemelnék végső soron, akár nem - , hanem életerős, izmos, élénk, tevékeny, fiatal neonácikkal, neofasisztákkal kell szembenézni, és meggyőzni őket róla, hogy tévednek, hogy a humanizmus nekik is jobb, mint az SS becsületfogalma.”

1. „ha vétkes, de ez korántsem biztos” – Zahava Szász Stessel alig pár hónapja magyarul megjelent könyvében (Bor és tövisek Tokaj-Hegyalján) kétszer is megemlíti a kassai gettóban korbáccsal kegyetlenkedő, időközben „törékeny öregúrrá” zsugorodott Csatáryt. A könyv először 1992-ben jelent meg angolul New Yorkban, fényévekkel korábban a nemzetközi hírré dagadt atlétában ajtót nyitó, morcos öregúr megtalálása előtt.
2. „pótcselekvő tárgyalás - Nekünk ma a jelenkori fasizmussal kell szembenéznünk.” A szembeállító ellentétes mondatokra tökéletes példa a fenti. A „jelenkori fasizmus” nem oly hirtelen ugrott elő, mint Törpilla Hókuszpók üstjéből. A „jelenkori fasizmus” szomorú maradványa a múltnak, falra száradt szennyeződés, folytonosságot sugall, semmint hirtelenséget és váratlanságot. Elkeserítő bizonyítéka annak, hogy e magatartás nemzeti szalagba csomagolt hungarikum vált, amely ott lebeg a reneszánszukat élő „elfelejtett arcokban”, SzD elsodort falujában, vagy épp TC faunarcaiban. A jelen pedig kifejlődik valamiféle alapból. A hagyomány, a múlt nem szépelgő háttér, hanem támaszték. A század elején született Koestler (akinek ma szobra kutyavizeletben gőzölög a Lövölde téren) így ír e sajátos hagyományról: „A főváros rövid ideig tartó román megszállása után Horthy admirális vette át a hatalmat, és létrehozta a háború utáni Európa első félfasiszta terrorrendszerét.” (Nyílvessző a végtelenbe)
3. A humanizmusra való nevelés nem csupán életerős, izmos fiatalok „áttérítésének” kérdése. Ha a „törékeny öregurat” békén hagyják, ezt az eltorzult hagyományt ismerik el véglegesen. Az életkor nem mentség. Talán ezt üvöltözte ő maga is a vagonok előtt. „Száz éves aggastyánokat” sem kell élve eltemetni.

Ahogy ma reggel ébredés után rápillantottam a könyvespolcra, lassan végigjáratva zöld csipával és hályoggal telt szemeim a könyvek gerincén, rájöttem, hogy nem is igazán fontos könyvek. Csupán az elmúlt pár év laza és felszínes álcája, előretolt díszlet a színházban, amelyek nem kiegészítették lényemet, hanem kegyetlen, de általam diktált módon helyettesítették azt. Amelyek megtaníthattak volna élni, vagy legalábbis felkészíteni az életre, csak én nem figyeltem rájuk, csupán gondosan elolvastam legépelt betűiket. Nem tanítottak, nem készítettek fel semmire, csupán eltávolítottak nem csupán maguktól, hanem attól a világtól is, amelyben megszülettek, s amelyre kénytelenek utalni. Előírások, kötelezettség, nevetséges önszorgalom, nagyképűség, vagy éppen egyszerű csapongás. Furcsa, hogy a valóban életben is felhasználható, átmeneti ürességen átsegítő könyvek milyen apró véletlenek útján kerülnek az ember kezébe. Nem dicsekedni, inkább elhallgatni, hogy olvassuk. Alig pár olyan szerző bukkant fel olyan szükségszerű vehemenciával, mint M. most. Az alig fél oldalas Mona-epizód elkeserítően csodálatos. Nem csupán elfogadtat és kísér, de egyben felkészít. Lényegtelen mire.

H.M.: "Everything that belongs to the past seems to have fallen into the sea; I have memories, but images have lost their vividness, they seem dead and desultory... If I try to recall my life in New York I get a few splintered fragments, nightmarish and covered with verdigris. It seems as if my own proper existence had come to an end somewhere, just where exactly I can't make out. I'm not an American anymore, nor a New Yorker, and even less a Europian, or a Pasirian. I haven't any Allegiance, any responsibilities, any hatreds, any worries, any prejudices, any passion. I'm neither for nor against. I'm a neutral.

Minap egy érdekes cikkre bukkantam, amely arról ír, hogy a fasiszta Olaszország egy apró szigetre száműzte az országban élő homoszexuálisokat. Semmi sortűz, semmi tábor, fel a hajóra, ki a szigetre, aggódni nem kell, szaporodni úgysem fognak. Később a szigor is megenyhült, végre nem kellett titkolózni, csak élvezni a száműzetés paradox szabadságát. 

Furcsa idők Magyarországon. Nem állítom biztosan, de erős a gyanúm, hogy a mai vezetés talán megfontolná az egykori olasz ötletet. Miért is? „Mert a homoszexualitás abnormális. Tudományosan kimutatható betegség, eltorzulás” – mondják. Persze, de helyes-e azt, ami az emberrel egyidős, betegségnek, torzulásnak nevezni? Persze nem ez a kérdés. Az iskolában jól megtanították, hogy valahol a középkor környékén hazánk a nyugathoz képest évszázadokkal lemaradt. Azóta persze, elfogadjuk ezt a lassúságot, sőt, ez már nem is lassúság, nem is felzárkózás, hanem egyedi, direkt magyar irány, alternatív út a boldoguláshoz. A sebesség persze megmaradt. Azonban nem kell azon csodálkozni, hogy amíg itt gyűlölködnek, addig Franciaországban két azonos nemű csókja takarja el a mosolygó pap arcát. 

Kell egy sziget a melegeknek, s talán másokat is érdemes lenne száműzni. „A bölcsészettudományok nem teremtenek értéket” – száll a széllel a napokban született szállóige, mint egy kora őszi, kiszáradt levél, száll a süket vagy épp nagyon jól halló bölcsészek feje felett, akiknek szájuk zárt, bár mit is mondhatnának? Felháborodjanak? Ellenkezzenek? Egyetértsenek? Vagy épp „én nem foglalkozom a politikával”-t kántálják? Hol a bölcsész, hol az intellektuel, csak nem egy pesti kávézó vagy ne adj isten, „Akácfa”-jellegű vendéglő teraszán szürcsölgeti italát, miközben a távoli háttérben egy majd ezeréves, újraéledt összefogás jelei élednek fel az egymásra hányt homokzsákok lüktetésében. „S miért nem segít? – kérdezik – csak ott ül, iszogat, bár mintha valamit magyarázna. El innen! S ha nem megy (nem mennek) hát ezekkel a homokzsákokkal fogjuk elzárni őket (vagy magunkat), melyekben ott dobog az érték, amire szomjazik ez az ország: egy-egy büszkén dobogó, a gazdatesttől való elszakadást kissé megilletődve megélő, véres, magyar szív.

Today I found an interesting article about a little island to where the Italian homosexual people were exiled when the fascists came into power. They didn't use an open fire, they didn't build a concentration camp, they just embarked the homosexuals onto the ships and without worrying, because they cannot reproduce, sent them to the island. Later on the rigour started to die out, because in this absurd situation they didn't have to be so secretive and were allowed to enjoy the freedom of this paradoxical exile.

Strange times in Hungary. I’m not entirely sure, but I have a strong suspicion that maybe the present government is considering the Italian method. Why? „Because the homosexuality is abnormal. Several researches have revealed that it is a sickness and distortion” – they say. But one question has remained: is it good to condemn something which is coeval with the mankind? Of course, it is not a relevant question. We were teached enough in the school that somewhere in the middle ages our country dropped behind a little bit compared to the west. Since then we accepted this slowness which is not slowless, but it is a special, alternative Hungarian way to welfare. Of course the speed has remained. However we shouldn’t wonder the fact that while the rancour is prospering here, in the same time in France a kiss covers the face of a priest in a wedding ceremony of a same sex couple.

An island for the homosexuals, on the other hand maybe there are others who should be exiled. „The liberal arts doesn’t create values” – the adage, which was born a few days ago, is floating with the wind. It is just floating like a dry, autumn leaf above the deaf arts students’ heads whose mouths are shut, but what would they say? Should they be nervous? Or should they object? Agree? Or just should they say the well-known phrase: I am not intrested in politics. Where are the arts students, where is the the intellectuals? Maybe they are sitting on a terrace of a pub or cafe where they are just drinking meanwhile a millennial national bond is reviving in the form of pulsating sandbags in the backround. „Why they don’t help us – they ask – they are just sitting there, drinking and sometimes saying something too. Go away! And if they don’t go we will shut off ourself with this sandbags in which you can easily find the national values in the form of beating and a little bloddy, uprooted hearts.

Pedig azt hittem, hogy nővel, illetve Vele kapcsolatban már semmi meglepetés nem érhet. Tévedtem, és tévedek folyamatosan. Egy új ruha, vagy épp egy ékszer, esetleg a gép mélyén megtalált fénykép, egy megszokott tónus a hangjában, formás melleinek, hosszú lábainak, és hófehér nyakának, arcának, halványkék szemeinek megismételt felfedezése újra és újra visszalöknek az első estére, amikor először találkoztunk, mikor kártyáztunk, s mikor naiv módon csak azt próbáltam elérni, hogy vékony ujjaihoz hozzáérhessek. Párszor sikerült. 

I thought nothing about woman, nothing about Her can surprise me. I was wrong, and I’m being wrong continually. A new dress or a fine piece of jewellery or maybe a photo which I founded on my computer, just a familiar tone in her voice, her beautiful breasts, neat legs, pearly white neck and face, pale blue eyes - all the things which I discover over and over again. And these discoveries make me think about the first night when we met, when we played cards and when I wanted to touch fondly her thin fingers. I succeed in these attempts a few times.

Ugyan, a tinédzserkor halvány maradványait még mindig magamon viselem. Sokan nosztalgiával emlékeznek vissza, számomra e visszaemlékezés is fájdalmas. Akárcsak az átváltozás Kafkánál. Persze sokkal lassabban. Gregornak szerencséje volt. Csupán átváltozása eredményével kellett szembesülnie, nem pedig a folyamattal. A szőr lassan kibújik, ami miatt apád nagyon boldog. Mintha eddig kételkedett volna abban, hogy egyszer férfivá érsz. Nem is érésről van szó. Talán az elrothadás a legjobb hasonlat. Aztán megnyúlnak a végtagjaid, izzadsz és büdös vagy, az arcod pedig annyira ragyás, hogy a homlokodon elterülő vörös foltokkal szemeznek, semmint azzal a zöld bogárral, amelyre addig annyira büszke voltál. A hangod elváltozik, s ha sokáig nem szólaltál meg, az első magánhangzó valami emberi hanghoz egyáltalán nem hasonlító morgássá változott, majd a második szótagra kitisztult. Csak egy szót kellett kiejtened mielőtt elkezdtél beszélni, hogy elkerüld a váratlan megszégyenülést. A saját tested elárult. Apád részegen rád üvölt: „mi a faszt csináltál ennyit a wc-n! Csak nem kiverted?” Akár bólogathattam volna. A pólód alján megszáradt foltok, melyeket halott hímivarsejtek hullamerevsége feszít szét. Mintha egy éticsiga próbálkozott volna az ugrálással. Persze, az időszak megmaradt. Ha nem is a mindennapokban, hát rémálmaimban, ahol testem követelésének engedelmeskedve, maszturbálok, akár egy tizenéves, miközben figyelem a kilincset, nehogy valaki rajtakapja szolgaságom.

Ma ebéd anyámmal, A.-val és P.-vel. A. beszél végig, mint mindig. A vele való kapcsolatom jól mutatja fejlődésem (vagy fejlődésnek vélt változásom szakaszait). Korábban hamar elkalandoztam, miközben beszélt. Pedig talán érdemes lett volna meghallani dolgokat, melyeket aztán el is mulasztottam. Most úgy kapaszkodom szavaiba, hogy szinte kitörnek a körmeim. Talán az iskola, illetve annak biztos volta tett annyira figyelmetlenné. A tanulóévek káros nyugalma. Talán a Wilhelm Meister-féle nevelésben kellett volna részesülnöm. A fiatal, aki nem tudja, mit kezdjen a jövővel. S a fiatal, akinek ezt a jövőt, akár egy megrendezett színházat, előkészítették. Heteken belül végezni fogok. Mára A. kőkemény szavai az egyetlen kapaszkodók számomra. Kései nevelő. Illetve jómagam vettem észre későn, hogy ő valójában nevelő. Néha, miközben beszél, nem tudom eldönteni mit is gondoljak róla: valóban „felkészít”, vagy csupán öregedő személyét akarja elültetni bennem, bennünk. Vagy talán e kettő ugyanaz.

I had a lunch today with my mother, A. and P. A. was speaking continually the same as usual. The relationship with him shows my development (or the changes that occured to me). Earlier I was thinking of something else while he was speaking to me. Maybe I should have listened what he was saying. Today I hold on his words and my nails almost split from my fingers. Maybe the school made me so inattentive. The poisonous peace of learning years. Maybe I should have participated in Wilhelm Meister's type of gaining the knowledge. The young boy who doesn’t know what he should do with his future. And the others who planned the future for this young boy just like in the theatre. I finish my studies in few weeks. The only thing what remained for me are just A.’s words which are hard as a stone. The late teacher. Or rather I noticed too late that he is a teacher. Sometimes, when he’s speaking, I cannot decide what I shall to think about him: he wants to prepare me trully for the future or just wants to plant his elderly personality in me, in us. Or maybe these two are the same.

Homokkupacok, lapátok, zsákok. A nemzeti összefogás, mondhatni, legújabb szimbólumai. Dolgozz, magyar, mert elönt víz, tedd meg honfitársaidért, a hazádért, amelyet lassan elnyel a Duna, miközben a nagy ellenség, a Nyugat vígan hugyozik a vízbe, hogy elárassza ezt a szép Kárpát-medencét. Mutassa csak a magyar, hogy szükség esetén összetart, együtt lapátol, borozik, hozzák a pogácsát is, no de kell egy őr, aki védi a gátat, hiszen csak akadnak, akik még annak darabjait is lopkodják. A kitárt szárnyú tutul könnyezve száll az égen, büszkén nézi szorgos népét, amint védi földjét. Nézze csak a világ milyen a magyar, míg a vizek is korábban tetőznek, lágyan folynak a munkás talpak alá, megadva magukat. A miniszterelnök kukkerrel a kezében őrzi a vidéket, tőle a kissé jobbra állók boldogan állnak a szükségét végző turulmadár alá. Nem számít a forma, lényeg az égi áldás. Inkább szar essen, mint eső.

Tomas Tranströmer válogatott versei. Bizonyítéka annak, hogy a hétköznapokban mennyire benne van a költészet. Nem az ihlet, hanem csupán a megfelelő szemlélő tehetségének kérdése. Miként fordulnak át a versek lassan prózába. Talán nincs is költészet, csupán versfaragó önáltatók. „A lábnyomok megvénülnek a jégen./ A nyelv pedig ponyva alatt tengődött.” (Szemtől szembe)

The selected poems of Tomas Tranströmer. They prove how much poetry is in the everyday life. It is not the question of inspiration, but the talent of the right viewer. You can see how the poems turn into prose. Maybe the poetry does not exist, just the self-satisfied poem-makers. „The foot-marks are getting older on the ice./And the tongue vegetates under the tilt.” (Face to face)

Furcsa napok. Próbálom önmagamra koncentrálni, megfigyelni minden mozdulatomat, s rögzíteni mindent, ami rögzíthető. M.-nek panaszolom, hogy mennyire érzékeny vagyok mindenre manapság. Este egy pohár sör B.-vel. Mintha belenyugodna abba a jelenlegi kilátástalanságba, amelybe én képtelen vagyok. Hetek óta nem írok semmit, pedig a fülemből is szavak folynak ki. Csak őrzöm a húst, amely csontjaimat borítja.

Strange days. I’m trying to concentrate on what is happening with me, observe every movement I make and write down in my head everything I find worth describing. I complain to M. how sensitive I became nowadays. I had a glass of bier with B. She seems like she has reconciled herself to the current situation. I cannot do the same. I haven’t written anything for weeks even if the words are flowing out from my ears. I just preserve a few pieces of meat that covers my bones.

A magam módján, persze, én is gyászolom Trianont. Gyászom tárgya azonban más: sajnálom, hogy szülővárosom, nem az osztrák harangokat hallgatja reggelente. Pár nappal ezelőtt ebéd A.-val és P.-vel a Stefánia sarkán. Rendőrök az utcák sarkán, majd jönnek az „emlékezők”. Alig pár százan. „Igazságot Magyarországnak” – olvassák fel az angolul írt transzparenst a mellettünk ülő franciák. Nevetnek. Sokáig én sem bírom. Meglátom a menetelő csoportot. A közös mozgás láthatóan nem megy nekik. Szétesnek. Furcsa, hogy, ami alig 70 évvel ezelőtt rémisztő volt, ma, ebben az országban mennyire nevetséges. Minden ebédhez jár a desszert. A „tömeg” végén betyárok, kezükben az ostor.

In my own way I mourn for Trianon too. But the subject of my mourning is different: I regret that my hometown doesn't listen to the Austrian bells every morning. I had lunch with A. and P. a few days ago at the Stefánia street's corner. There were policemen on the street, later the "mourners" came. Not even thousand demonstrators. „Justice for Hungary” – the French people who were sitting next to us read aloud one of the banners written in English. They were laughing. I also could not stand it anymore. Suddenly I saw the group of marchers. They weren’t able to move together. They went to pieces. It is strange that what was so frightening about 70 years ago in this country now has became ridiculous. After every lunch you can get a dessert. At the end of the „crowd” you could see the Hungarian scamps with a whips in their hands.
 

A kopasz földön, akár egy kisebb domb, feküdtek egymáson a hullák. Talán már büdösek sem lehettek. A szerves elrohadt, ami maradt csupán a csont, amelyek szabályos láncolatát a száraz, kissé megereszkedett inak még összefogták. S persze a bőr, amely vékony takaróként simult a csontokra. Az átlátszó hártya itt-ott elszakadt már, szabad utat engedve a váz egyes darabjainak. A kotrógép lassan közeledett, majd elérte a halmot: a mozdulatlan testekbe mintha hirtelen újra feltört volna az élet olyan intenzitással, akár egy indulatos felháborodás valami igazságtalan sérelem miatt. Gurultak, fordultak, bukfenceztek egymáson, az állkapcsok leestek, egy utolsó mondat, arra talán még van idő, néma sikolyok, amelyek bennragadtak, s kitörnek, akár a hófehér lábszárcsont a felszakadt bőr alól. Vékony karok zuhannak egymásra, mintha integetnének, mintha figyelmeztetnének, mintha búcsúznának mielőtt a tompa puffanások a gödör alján végleg elnyomnák ezt a rövid, s hang nélküli melódiát.

Kritikának nem igazán nevezhető, megzabolázott "rajongó" írás a Félonline-on. Cormac McCarthy - Átkelés:
http://felonline.hu/2013/05/29/atkeles/#.Uas4FtjrWRd

Henry Miller és a magatartás, amit jómagam sosem leszek képes elsajátítani, csupán messziről csodálni: "Az egyetlen dolog, ami köztem és a jövő között áll az étkezés, egy másik (következő) étkezés." (Ráktérítő)

Henry Miller and his behaviour which I will never be able to acquire, just admire from a great distant: „The only thing that stands between me and a future is a meal, another meal.” (Tropic of cancer)