Mintha ideiglenesen kivágták volna a nyelvem a számból. Garwolini benzinkút, kora délután. M. bemegy fizetni, én és M. édesanyja a kocsiban maradunk. Néma csend, mindketten saját nyelvünkbe zárva várjuk M., a tolmács mihamarabbi érkezését. Ha tüsszentene is csak bólogatni tudnék egy bamba vigyor társaságával az arcomon. Pedig kezdeném a kommunikációt, kutatok a maroknyi bemagolt lengyel szó és kifejezés után, azonban egyik sem illik a jelenlegi kontextusba. Panaszkodnék a drága benzinre, ám mág a drága lengyel megfelelője sem jut eszembe. Mint később kiderült: drogo. „Mi lenne, ha történne velem valami?” - kérdezte hónapokkal ezelőtt M. - Megkérdeznéd anyukám, hogy mennyi az idő?” „Igen – felelem – s megdicsérném a blúzát.”

M.-el kora reggel megérkeztünk Varsóba. Szinte ismerősként köszöntöttem a korábban olyannyira csodált Kultúrpalotát, Sztálin "önzetlen" ajándékát a lengyel nép számára. A csodálat lassan fordult át a megszokottság közönyös felismerésébe, amely immár nem csodálja, hanem magabiztosan és természetesen méri fel helyzetét, elkerülve a fájdalmas összeütközést.

A.-ról vitatkozunk, nem meggyőzni szeretném, csupán közelebb hozni az én nézőpontomhoz. Persze, tudom, nem lesz képes megérteni állásfoglalásom, amelyet kizárólag a megélt tapasztalatok növesztettek meg. Ezek hiányában A.-ból valóban nem lesz több, mint amit M. lát belőle. Értetlenkedve nézi erőtlen érvelésem, miközben cáfolom vélekedéseit. Hiszen nem is érvelni szeretnék, egyszerűen csak beszélni.

Hirtelen hangulatváltozások napok óta. Talán bennem tomból, talán M.-ben, talán a külvilág vibrál körülöttünk, éberen fenntartva a lassan enyhe félelemmé olvadó feszültséget: vajon a lüktetés mely pólusában fejeződik be a nap. Béke vagy bosszúság?

We arrived at Warsaw in the early morning. The Palace of (Science and) Culture, the "unselfish" present from Stalin for the Polish people I greeted almost the like an acquaintance. The admiration changed to an indifferent routine. I just by-passed the old building.

I was arguing with M. about A.'s behaviour. I didn't want to persuade her, just bring her closer to my point of view. I know that she won't understand me completely because the events which occured to me were the base for my own experiences. A. won't change for M. without these. She was just listening my powerless arguements. But I didn't want to make arguements, all I just wanted was to speak.

Our moods have changed these days. Maybe because of me, maybe because of M., or the world is vibrating around us, I don't know. I don't know how the day will end up either, whether with peace or irritation.

„Nem vagyok ideges” – mondja M., miközben épp az ellenkezőjéről akarom meggyőzni. „Dehogynem, látom rajtad” –erősködöm tovább, igaz, kissé már bizonytalanul, feltéve magamban a kérdést, vajon valóban ingerültebbnek látom, vagy csak én próbálok egy kisebb vitatkozást kicsikarni? Akár gyerekkoromban mikor anyám mozdulatait éberen figyelve próbáltam felfedezni valami nem odaillőt, valami bosszantót, hogy a hirtelen felszínre törő, megmagyarázhatatlan haragomnak eleget tehessek. Próbálom csak általam sejtett okokat rávarrni, figyelem, hogy sikerrel járok-e, ám vagy ő alakít tökéletesen, vagy én kezdek kissé elviselhetetlenné válni. Alig teli el tíz perc, s mosolygunk az egészen. Talán mindkettőnkben ott munkálkodik a közelgő ideiglenes elválás feszültsége. Telnek a napok, mintha kissé kibillentem volna egy előre beállított sémából, ahová a váratlanul előkerült pénztárca sem ránt vissza. Újra érzem súlyát a zsebemben, mégis mintha sose volt volna ott. Minden lépésnél egyre kényelmetlenebb.

"Nincs minden meg" Interjú az Ottlik Emléknapokkal kapcsolatban a kortarsonline.hu-n:
http://www.kortarsonline.hu/2013/04/mappa-ottlik-nincs-meg-minden/15152

Darvasi László Vándorló sírok című novelláskötetéről a Félonline-on:
http://felonline.hu/2013/04/24/kivalasztasra-varo-probababak/#.UXhj00oTT6k

K. figurái az „anti-Paradicsom” elfelejtett lakói, kiknek akarata az ide való visszajutás kényszerére fonnyadt, visszajutni a kényelmes határok közé, mímelve a mozgást, miközben nem tesznek mást csak a távolodó kastély árnyékában kuporognak. Teremtőt akarnak, miközben önmaguktól tagadják meg a teremtés lehetőségét. Innen nézve érvénytelen a kettéosztás: valóban fennáll-e az alá-fölérendeltségi viszony? A kastély túloldalát vajon nem saját maguk képviselik? Az ablakból nem néz vissza más, csak a kissé eltorzult tükörképük. A saját kastélyaikban rekedt odúlakók épp a lényeget nem veszik észre: nem a tükörkép mögötti ismeretlen és kihalt folyosókat kell kutatni, hanem magán az üveg repedésein, apró domborulatain szétfolyó önmagukat. Az üvegen túl nincsen semmi. Csak a falakat húzták fel, keretként.

Akár a haldokló, úgy fogok küzdeni minden egyes szóért, gondolom eleinte, aztán persze önmagamat megcáfolva, elégedetten ismerem el: legalább az írás gyorsan megy. Dolgozat K.-ról, más helyzetben örülnék egy ilyen feladatnak, most azonban nem több egy szükséges kényszernél, hogy az egyre közeledő célvonal utolsókat rúgó követeléseinek eleget tegyek. D.-nek épp azt mesélem, miként írom meg az ilyen dolgozatokat. Elvárás, hogy úgy mondjam, a háttérirodalom nagyjaira hivatkozni. Mintegy belőlük, s nem a központ anyagból kiindulni. A tudományos beszéd megköveteli a maga tudományos hangjának folytathatóságát. Először megírom saját szövegem, mondom D.-nek, majd utána felületesen átlapozgatva a háttéranyagot, kiválasztok pár mondatot, amelyet aztán szépen megfeleltetve saját környezetemnek a szövegben ültetetek, akár egy friss virágot. A kimerítő ismeretanyag illúziója. Hogy úgy mondjam, tehetnék jelentést az akadémiának, ám létezésem egészéről csupán hiányos ismereteim vannak. Majoméletem apró majom-kalandjairól ugyan könnyedén számot tudnék adni, mint például miként ürítek tiszta wc-kagylóba, ha épp szükségét érzem, vagy hogy nem maszturbálok nyilvánosság előtt, még ha olykor-olykor nehéz megállni az akaratos természet eme súlyos tombolásait, ám ezek korántsem fednék le a maga teljességében egzisztenciám folyamatosan táguló, nyughatatlan határait. Az ösztönén izzasztó legyőzésének csupán részleteiről tudok beszámolni, s nem egy végleges győzelem megtételéről.

Kétségbeesésem, önön hibáim és gyengeségeim okozta mélabú közepén Kafka aforizmagyűjteményét épp a következő bejegyzésnél nyitottam ki: "Az igazi megismerés: bukások sorozata, amit mindannyiszor gyermetegen boldog talpraállás követ." Örömöm kettős: egyrészt mondhatnám, hogy e mondat épp a legjobbkor talált rám. Másrészt, jó látni, hogy még a legnagyobbak is éltek a legsemmitmondóbb, képeslap-közhelyekkel.

Rembrandt és Greenaway. Elnyelő sötétség, némi fény, talán egy bizonytalanul és gyengén lobogó fáklyából, apró részletek megvilágítva a művészettörténet egyik legismertebb festményéről, egy száj egy orr, egy arc, ismerjük fel a töredékeket, helyesebben kifejezve, látjuk meg a vastag-vékony, többrétegű ecsetvonásokat, melyek vonásainak látszólagos rendszertelensége végül egy szájban, orrban, arcban futnak össze. Csodáljuk a kész műalkotást, gyönyörködünk tökéletességében, melyet ugyan nem felfedezünk, csupán bólogatva elismerünk. Végtermék, benne még alkotója megkönnyebbült sóhajával, mely halk sóhaj épp az alkotás/alkotódás keserves hangzavarát nyomja el. Nem halott a festmény, bár a rajta szereplők, a modellek idővel valóban eltűnnek, nem hagyva mást magukból mint egy sajátos festői látásmóddal átitatott lenyomatot. A modell meghal, elpusztul, elrohad, lenyomata idővel elfelejti egykori tükörképét, szimbólummá válik, ahol már nem az lesz az érdekes és produktív, hogy az adott alak kire vezethető vissza, hanem az, hogy a jövőben kire vonható rá ismét. A Greenaway-féle hozzáállás tartja életben a festményt, nem a sorozatos restaurációk és színmegerősítések. Az alakok nem halottak, a képen nagyon is lélegeznek, sóhajok sokasága a festékréteg alatt, láthatatlan lüktetés és elevenség, amely egy XX. századi művész Éjszakai őrségében válik valóban elevenné. Az alvó feleség örökre alvó marad a rajzon, lélegzik, még ha e lélegzetvételek lassan kimúlnak, ahogy a rajzoló leteszi ceruzáját. A festmény néma, gondoljuk, azonban Greenaway értelmezése szerint a kép nemhogy néma és halott, hanem nagyon is mozgó, és hangos. „Ez a kép hangot ad” („Paintings are normally silent … this painting, this picture, this image sound”) – hangzik el a filmben. Kutyaugatás, hangosan kiáltott, halkan simuló, dörmögő, és kiböfögött szavak érthetetlen és immár kibogozhatatlan keveredése, közeli harang kongása, egy szekér elvonul, valaki megbotlik, keménytalpú cipők kopogása a nedves kövön, pocsolyába lépnek, dobpergés, köhögés, nevetés, sírás és sikoltozás. Hangos zűrzavar, s a festmény fő hangja: egy puskalövés. Az alkotó paradox helyzete: az úgynevezett valóságot, az igazságot csakis színpadra állítással, a megrendezéssel, a jelmezbe öltöztetéssel, az előre megírt szavakkal tudja leírni. Fikcióba öltöztetni egy egykor létezőt. Nem az amszterdami milicisták gyakorlatozását visszaadni, akik egy hazug portréba akarták elrejteni bűneiket, s nem is egy előre írt Rembrandt-életrajz fejezeteit újramásolni, hanem a művészt, a művészetet tágabb perspektívában vizsgálni, egyfajta közös nevezőt létrehozva ezzel az alkotás fogalmát illetően. Nem lemásolni a másolhatatlant, reménytelenül nyújtózkodva egy már felismerhetetlenül homályos Rembrandt-kép felé, hanem megalkotni egy eddig nem létezőt, amely így sokkal közelebb lehet az elérni kívánt lényeghez, mint a szorgos másolás.

A mindennapoknak is meg kell adni a maga tragikus színezetét, szinte megkövetelik ezt az egyes napok, akik ki akarnak emelkedni vézna és gyorsan elfelejtett társaik köréből. Elveszíteni egy pénztárcát a lehető legmindennapibb esemény. Az elveszett tárgy eleinte teljesen közömbös, nem több egy megszokott súlynál a szűk zsebben, egy szükséges kellék, ami csak akkor emlékeztet saját létezésére, ha szükség van rá, hogy bizonyos dolgok menetét gördülékenyebbé tegye. A súly nyomasztó hiánnyá alakul, az ösztönös mozdulat, mikor saját zsebemhez nyúlok, hirtelen tudatos kapkodássá válik, mikor ujjaim felfedezik a jól ismert tárgy eltűnését. Közhely mondhatni, hogy énünket eme kemény vagy épp puha és lágy papírok tömegére préseljük: emlékek, nyomok, életdarabok. Egy kép M.-ről, meggyűrt vonatjegy, egy bécsi út lenyomata még V.-vel, egy elfelejtett hajszál, mozijegy, rajta a fontos dátummal, lejárt igazolványok. A nosztalgia felgyülemlett termékei. Mindez oda, megnyitva a veszedelmes határokat: tegnap még tárgyak, betűk igazolta bizonyosságok, holnap már bizonytalan emlékek támasz nélkül.

Újabb sikertelen nyelvvizsga, mintha képtelen lennék átadni azt, amit elsajátítottam, vagy csupán elsajátítani véltem. Mindennapi tragédiák, önbecsülésem hajszálvékony fátylába burkolózva. Önző tett, csupán azért, hogy kitűnhessenek, hogy emlékezetessé válhassanak, nem figyelve arra, hogy engem is eltakarnak. 

Rossz szájíz, közöny és összerándult csomó a gyomorban. Mint a hirtelen jött vihar előtt a szabadban repkedő méh: már nem is repül, hanem a szél dobálja ide-oda, megcsalatva a délutáni meleg napfény hazug örökkévalóságának ígérete által, keresve, eszeveszetten kutatva egy biztonságos, és meleg zug, egy apró rés után, mindegy hol, fában, épületben, egy megrepedt járdaközben vagy épp valakinek a nedves szájában, gyengéden megszúrva a húsos garatot, legalább osztozkodva valakivel a haldoklás folyamatának megdöbbentő egyszerűségében, egyszerre képviselve a döbbenet, az életért való reménytelen küzdelem és az elmúlás elfogadásának röpke magatartásformáit, s az utolsó vonaglás remegésében érezve az első, kövér esőcseppet a megdermedt szárnyakon, még hallva az ég dörmögését, ami immár nem a vihar előjele, hanem néma kísérő az ismerősnek tűnő Semmibe.

Délelőtt: Z.-vel az amerikai robbantásokról beszélünk, illetve arról miként ültetik bőrünk alá a „tragédiát”. Leszakadt lábfejek, húsdarabok, egy határozott törésben végződő lábszárcsont, vértócsák és éles repeszdarabok. Az internet cenzúrája ilyenkor működik igazán, mutatva, hogy a vér csakis a nyugati világban folyik igazán. A többiről elég pár sor.

Délután: K. otthoni helyzetéről mesél Z.-nek. Azt gondolja nem hallom. Lehalkítom, amit épp hallgatok, hiszen tudom, befejezné mondandóját, ha kivenném a fülhallgatót. Előttem mintha szégyellné az otthoni körülményeit, pedig ha tudná, mennyire rokonra találhatna bennem. Jól ismerem magam körül az üres terveket, a szikrázó jövőképet, ami csak arra jó, hogy a jelen szürkeségét feltöltse némi halvány színnel.

Este: nem szokásom megrökönyödni ilyesmiken, de N. hirtelen hízása döbbenetes. A ruhatár régi lehet, jól ismert darabok, amelyek alig egy éve még tökéletesen simultak vonalaihoz, ám most mintha egy jóleső repedésért siránkoznának. Kicserélt hús az anyagban.

Késő este: K. Odú c. novellája. A kötet utolsó darabja, az évszámokat nézve talán az életmű befejezése is. Bizonytalan hátfényt ad a korábbi jól ismert műveknek, mintha bejutnánk a falu megközelíthetetlen kastélyába. A labirintusán egész életében dolgozó „állat”, akinek legfőbb vágya, hogy a maga teljességében, egészben szemlélhesse művét. Az alkotó azonban elveszik saját alagútjainak folyosóin, s csak a Vártér marad számára, a nagy raktár látványa, az Egész birtokbavételének halvány, s elismert illúziója. Ha visszatér az alagutakba, a térre kíván folyton visszatérni, ám ha ott van, nem hagy nyugtot számára az folyosók falain ide-oda verődő visszhangok „zöreje”. Valaki más is ás, valaki más is épít a közelben. Minta önmagát hallgatná munka közben, megadva a keserű következtetést: nem építés, amit tesz, hanem nyomasztó próba. Nem alakítás, hanem egy találkozás reménytelen előkészítése.

Szemre égett kép: rohanó önkéntesek, tolószék, benne egy rémült, kissé zavaros tekintet. Erősen szorítja combja felső részét, alatta a hosszú, véres lábszárcsont, melynek végéről hiányzik a lábfej. A csonk végén egy szabadon maradt, elszakadt és kissé megpörkölődött ér himbálózik. Meghökkenés, döbbenet, egy újabb amerikai tragédia. Kissé távolabb a szinte mindennapos robbantások alig pár sorban érnek el idáig, néma fejrázás, és olcsó ítélkezés kíséretében. Az erőszak minden formája rossz, intézi el hamar a közhely, miközben néha úgy érzem magam, mint az autórádiót állítgató Lula a Wild at Heart-ben. Rossz a közérzet a kultúrában, tudjuk ezt jól, valamit mindig elfojtani, amelynek időszakos kitörése nevezhető igazán a természetesnek. Elítélni az erőszakot, ám úgy viselkedni, mint az elnök a Dr. Strangelove-ban, aki rákiált az orosz követet ütlegelő amerikai tábornokra: „You can’t fight in here, this is the war-room.”

Kamera mögött homályosan

Beszámoló a Kortárs Online-on:
http://www.kortarsonline.hu/2013/04/film-capriccio/14803

„A funkció fontosabb, mint az esztétikai érték” – mondja MI. Tényleges visszaszámlálás, utolsó hónap az egyetemen. Halkan ismerem el a csalódást az elmúlt két évvel kapcsolatban. Kétségbeesetten keresem a neveket, kik miatt volt érdemes ide jönni, ki(k) miatt érte meg egyáltalán két évig egy helyben állni. Ujjaimon számolom, a harmadik nehezen akar kiegyenesedni, a negyedik már meg sem mozdul. Szánalmas. MI. kurzusai miatt biztosan. Gyulai Vörösmarty életrajza a téma. Benne elveszik az ember, s marad, akit ma is jól ismerünk: a Szózat költője. A nagy magyar. Hol a megcsaló, hol a megcsalt, hol az alkoholista, hol a vérbajos? Hol az ember? „Gyulai korának volt szüksége erre a képre” – mondom. Bólint. MI. nem a műveltségével nyűgöz le. Nem is véleményével. Talán a magatartásával, azzal, hogy képes megmutatni, miként kell egy megrögzült dolgot is alaposan megvizsgálni, majd kissé máshonnan megközelíteni. „A nagy magyar költők a Bach-éra sötét és kegyetlen elnyomatásába haltak bele. – mondja – S talán a vérbaj is rásegített.”

Zs.-vel a doktori programra való jelentkezésről beszélünk. A határidő a héten lejár. Ő jelentkezik, ahogy B. is. Kérdi, én miért nem adom be a jelentkezésem. Csak mosolyogva megvonom a vállam. Eszembe jut a mai délután É., a takarítónő keserves históriája munkaadója miatt. Doktori? Számomra csupán időhúzás, nem több. Jelentkezni? Minek olyan vidékre földmérő, ahol semmi szükség sincs földmérőkre? S mihez kezd egy ilyen vidéken az eltévedt földmérő, aki máshoz nem is ért?

D.L. és vándorló sírjai: „Az ember néha úgy beszél, hogy temetőt épít a szavakból, amik aztán úgy merednek ki a nyelv földjéből, mint a holtak sírkövei. A zarándokok nem így beszélnek.” A zarándok persze, hogy nem így beszél. A zarándok, aki keserves útja során meg-, megbotlik ezekben a megrepedt sírkövekben, aki kibetűzi a halott a szavakat, s viszi tovább őket, akár a megpakolt zsákokat, idegen tájakra, hogy ott, kissé másképp bár, de újraéledhessenek. Nem csupán a zarándok útja, hanem a mesék sorsszerű vándorlása. Eltemetett szavak, mélyre ásott mesék élednek újra fel, lerázva magukról a kultúrák és az idő elválasztó, elnyomó rácsait, hogy azokon felül, valami általános, valami megfoghatatlan, valami egyetemes felé nyújtózkodjanak. Mert ez az igazi mese. Messze a teljes megértés szigorától és elnyomó szándékától, ami sokkal inkább megsejtet, mintsem megértet, s ami egyszerre összeláncol, s távolodik. A mese feltámasztja a halottnak vélt szavakat, a zarándok, a vándor puszta kézzel szabadítja ki őket a megfagyott földből, hogy vérző ujjbegyek, leszakadt körmök lüktető fájdalmától szenvedve mintegy enyhülést találjon bennük. Mert mi a kijelölt sírhely, ha nem a felejtés első egyben utolsó, végleges szakasza, a szavak és a mesék halála.

Könyvbemutató. Az írónőtől értetlenül kérdik, miért ment el akkor végleg. Nem értik az okát, ahogy annak sem, miért nem érez, érzett haragot. Valakit csak felelőssé kell tenni, valakire haragudni kell. Nemhogy arca nincs az ellenségnek, még az ellenség is hiányzik. Érthetetlen. Mikor visszajöttek, mondta, vártak a szülői házban húgával. Mert az nem lehet, hogy a többiek, a szülők nem jönnek vissza. Az nem lehet, hogy valakit, akik így elhurcoltak egykor, csak eltűnik végleg, mint árnyék a falról. Pedig nem jöttek vissza. S idővel ezt csak elfogadni lehetett. Nem döntés kérdése volt, hogy elmennek innen, gondolom. Nem is volt, lehetett semmiféle döntés, semmiféle választás. Nem jött vissza senki sem. Az ismerős idegenné, az egykor bizalmas idegenséggé, a tudott ismeretlen titokká, a beszédes némasággá válik. Nem a bőre alatt van a tüske. Ő maga a tövis, amelyet ez az idegenné vált test hirtelen kilök magából.

Rémálom: megszabadulni az ide-oda ugráló segédektől, akik épp akkor jelennek meg az ember előtt, mikor már végleg maga mögött tudja őket. "Neked mindenki hatalmas ember. Még én is, mi?" "Nem - felelte a kocsmáros félénken, de komolyan -, téged nem tartalak hatalmasnak."

"Olyan vagy, mint egy szaros marionett. - mondja - Elvágott zsinórokkal akarsz mozogni." Csak nézek rá értetlenül, annak ellenére, hogy pontosan tudom mire céloz. "Miért is?" - kérdem. "Csak fekszel félredobva, mozdulatlanul a sarokban,  - folytatja - abban a tudatban, hogy valami értelmeset csinálsz. Abban az illúzióban, hogy egyáltalán csinálsz valamit."

M. ma ismét elutazott. Nem maradt más belőle, csak enyhe parfümillat a bőrömön. Talán még holnap is érezni fogom. Anyámmal ismét belegabalyodtunk egy nem várt vitába kettejükkel kapcsolatba. Azt mondja, lenézem őket. Az én pozíciómba nehéz lenézni bárkit is, gondolom, de nem mondom ki hangosan. Sőt, bizonyos dolgokat illetően némi tiszteletet is érdemelnek. Látását elhomályosítják az anyai elfogultságok. Mialatt ez a gondolat átsuhan a fejemben, egy pillanatra biztos vagyok saját tisztánlátásomban. Ám csak egy pillanatig. Aztán rájövök, hogy kettejüket illetően nem beszélhetek semmiféle tisztánlátásról. Nem is ismerem őket. Nem is ismerjük egymást. Ki tudja mikor távolodtunk el ennyire? Próbálom a távolságot eltűntetni, de mikor beszélni kellene, csak hallgatunk. Mintha már nem is egy nyelven beszélnénk. Nincs semmi hierarchia. Csak ülünk némán, s egymásra sem nézünk. Áldás a TV hangja ilyenkor a háttérben. M. ma ismét elutazott. Épp útban lehet Varsó felé. „Ez a hobbid, – mondom – hogy mindig elmész.” „Mindig visszajövök – válaszolja.” Igaz. Éjjel negyed kettő. Kollégium. Gépterem. A földszinten buli. A zene tompa hangja beszökök a nyílásokon. McCarthy All the pretty horses könyve az asztalon. Búg a sárga neon. A zene még ezt sem tudja elnémítani.

F.:"...mert a lényeg az, hogy a rab ne tudja, hogy figyelik...Mi csodálkozni való van azon, hogy a modern büntetőrendszer eszköze a cellákra osztott börtön lett, ritmusos időbeosztásával, kötelező munkavégzésével, felügyeleti és feljegyző szerveivel, a normalitás uraival, akik átveszik és meg is sokszorozzák a bíró funkcióit. Miért is csodálkoznánk, hogy a börtön a gyárakra hasonlít, az iskolákra, kaszárnyákra, kórházakra, s hogy ezek egytől egyig a börtönre hasonlítanak?"

Tegnap mozi M.-el. H.K. – Spring Breakers. Utána egy korsó sör és gyros a városban. A sör megoldja a nyelvemet, a máskor olyannyira kényelmetlen őszinte beszéd ma nem okoz különösebb nehézséget. Szívesen beszélek. Inkább panaszkodom. Nem érzem jól magam az ún. kortársak között. – mondom. Sehol az eredeti hang, csak póz és utánzás. Elégedettség, megelégedés a semmin. Nincs eredeti hang – ismétlem – csak a meglévőkbe való, ellenállás nélküli, kényelmes belefekvés. A megnyúzott értelmiségi hangja. Alig húsz évesen elfelejteni azt, milyen is egy húsz éves őszinte hangja. A divat tombolása. Nem beszélve arról, hogy mindenki költő. A költészet mára a lustaság szinonimájává zsugorodott. – mondom −  Röviden írni, de írni valamit, benne a jól ismert szavak, s még jobban ismert kapcsolódásaik. S persze a próza. Ott van Nádas például. Mindenki úgy akar írni mint ő. Nem meghaladni. Folytatni. Persze, az Emlékiratok után nehéz másként írni. Jómagam is éreztem. Neki sem sikerült. Egekbe dicsőítik a PT-et. Engem untatott. Ezt már egyszer megírta. Felolvasások, irodalmi estek. A hangtalan csoport ünnepli magát. Az utcára pedig nem jut el más, csak a remegő lámpa sárga fénye, amely megvilágítja a felfirkantott műveket.

Jean-Antoine Gros Napóleon Jaffában című festményén a nagy hadvezér épp meglátogatja pestisben haldokló katonáit. Mellette álló és térdelő emberei próbálják visszatartani Bonaparte kezét, aki nem törődve a figyelmeztetéssel megérinti egy pestisben szenvedő daganatát. A beteg büszkén emeli karját, hogy a hóna alatti sötét búbot megmutassa a hadvezérnek. A félig halott katonák utolsó erejüket is megfeszítve Napóleon felé fordítják nehéz, szenvedő, ám mégis hálával teli tekintetüket. Még az oszlopba kapaszkodó vak is a tőle messze álló Napóleon felé nyújtja egyik karját. A heroikus jelenet azonban nem oldja fel a pestis rémisztő látványát. Bonaparte és rettegő emberei egészségesek. A festmény azonban nem az egészséget, nem a szépséget mutatja be. A félmeztelen halottak és haldoklók kékes, lilás színű bőrükkel, összerogyott testükkel, beesett és sápadt arcukkal uralják a festményt. A pestis eltorzította a korábban ereje teljében levő, izmos testeket, s egy groteszk, fekete búbokkal éktelenkedő, elszíneződött hullákat hagyott maga után. A ragály könyörtelen hatalmának bizonyítéka a kép. A fakó, majdnem egyszínű katonák teste háttérbe szorítja Napóleon magabiztos és méltóságteljes alakját. A hadvezér színekben pompázó öltözéke a haldoklók szürkés egyszínűségének éles kontrasztja. Ebben a pestis igazi hatalma. A rettegést nem a halál majdnem biztos tudata ébreszti fel, hanem az azt megelőző egyszínűségbe való biztos beleolvadás. Gros festményén a betegek arcára ugyanaz a kifejezés ül ki, amely éles ellentétben áll Napóleon és tanácsadói érzelmekkel teli tekinteteivel. Bonaparte arcán a bátorság és odaadó empátia, mellette álló emberén a megfegyelmezett halálfélelem, az aggodalom, az előtte térdelőn a mérhetetlen rettegés tükröződik. Az érzelmek ehhez hasonló sokszínűségét törli végleg el a pestis. A haldoklók arca egyforma, személyük lényegtelen, hiszen az egyéniség előbb hal el, mint az utána maradt test. A festmény jobb oldalán egy földre rogyott katona alakja jól mutatja a kontrasztot. Haldokló társai félmeztelenek, ám ő még viseli a katonai öltözetet, amely színeiben megegyezik a kép közepén egyenesen álló Napóleonéval. A fiatal katona nem fordítja fejét a vezér felé. Hiába a megkülönböztető öltözet, a pestis az arcát a lábain heverő halott arcával teszi egyenlővé. A pestis hatalma mindenkire érvényes sorsot húz. A megbetegedettek arca már nem képes az érzelmek változatos skálája szerint alakulni, csupán a szenvedés kifejezése engedélyezett. Az egyéni vonásokkal rendelkező ember megmarad, ám a személyiség a fizikai halál beállta előtt megsemmisül. A megsemmisülés lehetősége a Jaffában harcoló katonák számára természetes. Háború van. A háború és a pestis traumája azonban nem lehet azonos, még akkor sem, ha a végeredmény ugyanaz: halál. Háborúban az egyéniség megmarad, az elesett katona hőssé válhat. Egy eszme érdekében vállalja a halált, ám a pestis pusztítása nem az eszmék rendszereiben válogat. A pestis ugyanis nem válogat, hanem mindenkire érvényes, nyomasztó kollektív sorsot diktál.

A.K.: "A „krónikást” a rettegés hajtja, hogy a sok történés, amelynek tanúja volt, s amely az életének részévé lett, a színük, a formájuk, s az emocionális hatásuk, minden nyomtalanul elvész a jövő számára, hacsak ő meg nem örökíti viasz-, vagy agyagtáblán, pergamenen vagy papíron, palavesszővel vagy lúdtollal, írógéppel vagy töltőtollal. A „krónikásösztön” uralja azoknak az embereknek az önéletrajzát, akik maguk is szerepet játszottak koruk történelmének formálásában, vagy úgy érezték, alkalmasabbak másoknál arra, hogy megörökítsék azt. Defoe érezhetett így, amikor A londoni pestist írta.”

Ma már nem megyek lányokat locsolni. Döntésemnek egyszerűen gazdasági okai vannak: nem éri meg. Gyerekként azonban annál inkább. Nagyon is nyereséges üzlet volt. D.-vel kilométereket voltunk képesek tekerni, még a legtávolabbi rokon leghátsó kapuján is bekopogni, az udvariasság látszatát fenntartva maradni egy ideig. Miután megkaptuk, amiért jöttünk tovább is álltunk. Este együtt számoltuk ki mennyit keresett aznap. Idősebb lévén általában többet kaptam. D. csalódottan nézett a gyűrött kupacra. Nem értette előjogomat, s végképp azt nem, hogy fiatalabb lévén, miért gondolják róla azt, hogy neki kevésbé van szüksége a pénzre. Behozhatatlan hátrány. Túlöregedni engem nem tud, csak megbékélni a helyzettel. Az ő része kisebb, az enyém azonban igazságtalanul nagyobb. Ezt én is beismertem, de öntelt módon örültem is előnyömnek. Soha nem adtam neki a részemből. Mi több, eme pitiáner és gyarló különbségben élveztem kis időre önön megkülönböztetettségem, hogy másabb, hogy jobb lehetek, s vagyok, mivel a többet kapom. Nincs mentségem mára e gondolatokat illetően. Önzőségem szégyenbe süllyedt vissza, megmutatva akkori elbizakodottságom illúzió voltát, melyet talán már akkor is éreztem, de el semmiképp sem ismertem. Csak figyelem ezt a két, földön hasaló alakot, az idősebbet és a fiatalabbat, lehajolok, s miközben az idősebb nem figyel, átcsúsztatom a gyűrött bankjegyeket D. szegényes kupacára.